Te vagy (You Are...)

Harmadik Fejezet

     A campuson vártam, vártam és csak vártam. Táskámból elővettem kedvenc regényemet, az Üvöltő szeleket. Amint kinyitottam a könyvet, magam előtt láttam egy árnyékot. Kiváncsiságból hátranéztem és egy szőke hajú fiut láttam a hátamnál.
-Szia. Leülhetek melléd? - kérdezi kedvesen a fiu. Bólintok nehezen. - Leonardnek hívnak. - mutatkozik be és helyet foglal mellettem.
-Tifanny. Örvendek. - mutatkozom be én is ugyolyan kedvesen.
-Te is az angol szakra jelentkeztél? - kiváncsiskodik. Nem szeretem, amikor érdeklődnek irántam.
-Igen és te? - kérdezek vissza. Ha az élet citromot ad, akkor csináljunk belőle limonádét.
-Ugyszintén. Gondolkodtam a tudományos szakokban is, de olvasni szeretek és pár ismerősöm állitotta, hogy elég jó az angol szak. - mosolygott. - Ahogy észrevettem te is csíped az olvasást. - nézi a kezembe tartott könyvet.
-Áh, igen. Mindig tartok a táskámban egy könyvet. Ez kicsit fura, tudom. - nevetem el magam.
-Szeretem a könyvmoly imidzset. - vágja rá.
-Köszönöm. - néztem rá. - Te is bentlakásos leszel? - kezdek bele egy normális beszélgetésbe.
-Sajnos nem, mert Seattleben élek. -jelenti ki, majd rápillant az karórájára. - Majd még biztosan találkozunk pár hét múlva. Megismételnéd a teljes neved? - villantja rám mosolyát.
-Tifanny-Elisabeth Gibson. - árulom el teljes nevem. Leonard biccent nekem és elsétál.
     Már lassan a könyv negyedénél járok, amikor megpillantom Debbyt és Bettyt. Hogy tudtak ilyen sok időt tölteni a titkárságon? Pont utánam jöttek és két óra múlva jelennek meg.
-Sziasztok. - köszönök. - Mi tartott idáig?
-A második emeleten van egy kis büfé  és leültünk egy kávéra. - magyarázta Betty. - Láttuk, hogy idejött hozzád egy nagyon cuki fiu. - nevetett.
-Csak beszélgettünk. - jelentem ki.
-Ne felejtsd el apád tanácsait. Először beszélgettek, majd számot cseréltek és elhív Need for Speedet játszani. - próbált anyáskodni, persze kevesebb sikerrel.
-Ha gondolkodnál, akkor apunál ez a jetzetelkérős dolog a kojitálással van párhuzamban. - mosolygok rá.
     Mikor megpillantjuk aput a kampusz melletti parkolóba, elköszönünk Debbytől. Utólag megbeszéljük, hogy még az évnyitó előtt beszélünk. Ugyanis kiderült, hogy ő is Portlandben lakik.
     Betty úton a parkoló fele mind avval szórakoztatt, hogy állandóan metaforákban és párhuzamokban gondolkozom. Mióta az eszemet tudom, ezt mondja. Én persze nem hozom fel azt, hogy tavasszal, egy szépen virágzó fa számára művészi. A Starbucksba kapható kávé nagyon művészi, mert ráírják a neved. Mind eltérünk egymástól, de mégis imádjuk egymás tásaságát.
     Úton hazafele apu kérdezget a felvételi sikeréről. Én elmeséltem a felvételi menetét, azt hogy úgy vélem kedvelnek és mennyire kockának találhatnak. Apu persze rácáfolt, mert "az ő kislányát csak senki ne kockázza le". Ezután Betty is elmesélte a napját. A felvételi számára nehéz volt, mert két részből állt a felvételije: kreatívitás és interjú. Viszont egy tanár nagyon megkedvelte a rajzait, amik kiestek a táskájából. Tiszta szerencse, hogy beraktam a táskájába az utolsó rajzait. Elmesélte, hogy megismerkedett öt lánnyal és egy fiuval is. Míg én a könyvekben kerestem a vígaszt, addig Betty a realitásban élt. Talán ez volt kettőnk között a legnagyobb különbség.
     Miután hazaértem az első dolgom az volt, hogy ledobjam magam az ágyamra. Még hátramaradt két hét és beköltözöm a kollégiumba. Biztosan nem lesz könyvespolcom, gardróbom és kényelmes, nagy ágyam. A könyveimet már összepakoltam és a melegebb ruháimat. Anyám szerint semmi értelme, hogy vigyek dekor cuccokat. Hát igen...az anyám. Fel kell hívjam, hogy véleményem szerint jól ment a felvételi és két nap múlva megtudom, hogy bejutottam-e vagy sem. A táskámhoz nyúlok és kiveszem belőle az Üvöltő szeleket és a telefonomat. Majd tárcsázom anyám számát.
-Szia kicsim. - veszi fel a második csörgésre.
-Szia, anya. Nagyon jól sikerült a felvételi. - térek rá a tárgyra.
-Ennek nagyon örülök. Minden jól ment? Hanyadiknak jutottál be? Milyen jeggyel? - most is azok a francos számok.
-Még nem tudom, anya. Szerdán tudom meg. - árulom el az új információt.
-Én mondtam neked, hogy a Portland-i Egyetemre kellett volna jelentkezz, mert ott komoly emberek vannak. - evvel a mondattal csak lelombozza a jókedvem.
-Még rendes kampusza sincs, egy büfé se található a közelébe és a tanítás minőségéről nem is beszélek. Az angol karuk pedig egyenlő a borzalommal. - kapom fel a vizet.
-Nem abban maradtuk, hogy valami normálisabb szakot választasz? Az angol szak után mi leszel? -kérdezi anyám.
-Tanár leszek vagy kiadóban fogok dolgozni. Már mondtam, hogy ez az álmom. - idegeskedem.
-Te tudod kislányom. - mondja húzott szájjal.
-Most megyek, mert még összepakolok ezt-azt. - egy jó indok arra, hogy letegyem a telefont. Elköszön és küld sok virtuális puszit.
     Már este tíz óra múlt, amikor összepakoltam pár füzetet és írószert. Nem volt semmi kedvem az anyámmal való beszélgetés után pakolni akármit is. Legalább most az egyszer nem kéne az számítson, hogy milyen jeggyel jutottam be az egyetemre. Mindig maximalista volt velem szemben. Állandóan többet és többet akart kihozni belőlem. Amint beköltözöm a kollégiumba, biztosan megváltozik a hozzáállása. Nem fog tőlem ennyi mindent elvárni.

     Amikor tíz éves voltam, a szüleim beadták a válópert. Mivel egyke voltam, így nem akadtak bonyodalmak. Saját döntésem alapján apu mellett maradtam és alkalmanként elutaztam anyámhoz Seattlebe pár napra vagy hétre. Minden egyes nyári szünetbe egy hónapot töltöttem anyámnál, minden júniusba odautaztam. Ha úgy tartotta kedvem, általában augusztusba még meglátogattam és maradtam nálam egy-két hétig. Elég jól megvoltunk anyámmal, addig a pontig, amíg meg nem ismerkedett élettársával, Nicolassal.
     Nicolas kedves és aranyos volt velem, sőt szeretett mint mostohalányát. Amikor odaköltözött anyám lakására, akkor vitte a fiát is. A fiát Bobnak hívták, aki idősebb volt nálam két évvel. Már öt éve nem mentem anyámhoz nyaralni, sőt látogatóba se.
     Miután anyám összejött Nicolassal, megváltozott. Még többet várt el tőlem, dicsekedett a jó eredményeimmel és ennek állitólag ő volt az oka. Sok energiát és türelmet fektettem abba, hogy sok helyen első lehessek. Apu volt a legbüszkébb rám, míg anyám száját egy "ügyes vagy" mondat hagyta el.
     Úgy érzem, hogy születésemtől kezdve tervezett. Megtervezett mindent, hogy tökéletes legyen. Eldöntötte, hogy milyen óvodába, iskolába járhassak, majd milyen szakra jelentkezzek. Azt szerette volna, ha közgazdaságot vagy biológiát tanuljak tovább, ahogy a gimnáziumba is biológia szakos voltam. Szerettem a biológiát, de az irodalom sokkal közelebb állt a szívemhez. Ezért jelentkeztem angol szakra anélkül, hogy szóljak bármiről anyámnak.