Találkozás

Hét

Kagome zihálva riadt fel a már épp csak parázsló tábortűz mellől, a pokróca egy csomóba gyűrődve hevert a derekánál. Remegő kezeivel dörzsölgetni kezdte a mellkasát, így próbálván elűzni az oda befészkelődött, szorító érzést, amit az az álom okozott, amiből az imént még szinte menekült az ébrenlétbe. Alig pár részletet tudott felidézni az egészből, ám egy kép erősebben belevésődött az elméjébe, mint a többi. Egy vörösen izzó szempár, ami olthatatlannak tűnő vérszomjjal bámult rá.

A papnő óvatosan, hogy ne csapjon semmi zajt, felkászálódott fekhelyéről, majd tekintetét lassan körbehordozta útitársain. Rin és Jaken Aun oldalának dőlve aludtak, a gnóm halk hortyogásán kívül nem is igen hallatszott más. Sesshoumaru kicsit messzebb tőlük, lehunyt szemmel üldögélt, hátát egy fának vetve.

Kagome nesztelen léptekkel az erdő széle felé indult. Úgy érezte szüksége van némi magányra, hogy el tudja űzni a rémálom után maradt, kellemetlen érzést. Ahogy kiért a fák közül vetett egy futó pillantást a völgyben fekvő falu sötét sziluettjére, majd az erdő vonalát követve, laza tempóban sétálni kezdett.

Ahogy a törzsek között bolyongott, próbált egyedül csak az erdő neszeire figyelni, ám ebben gyorsan kudarcot vallott. Gondolatai közé minduntalan beférkőztek rémálmának fel-felvillanó részletei. Egy idő után már a fák között uralkodó, áthatolhatatlannak tűnő sötétségben is utána sompolygó, vérszomjas alakokat és vörösen izzó szemeket vélt felfedezni.

Egyre inkább kezdte megbánni, hogy eljött a többiektől, ám mielőtt még visszafordulhatott volna a tábor irányába, halk, rekedtes dúdolás ütötte meg a fülét. A hang valahogy ismerősnek tűnt számára, de nem tudta volna megmondani hol hallotta korábban. Megtorpanva az ösvényen, hezitálva pillantgatott ide-oda, nem tudván eldönteni hirtelen, hogy mi is legyen a következő lépése. Végül győzött a kíváncsisága és óvatos léptekkel, a dúdolást követve elindult.

Egy ideig még a csapás mentén haladt, majd, mivel nem volt más választása, belépett a fák közé. A sötétség hirtelen fojtogatóan ölelte körbe, ahogy még a hold gyér fénye se volt képes bejutni a lombok között. Kagome lélegzete kapkodóvá vált, szíve pedig egyre gyorsabban és erősebben dübörgött a mellkasában, amint a pánik kezdte hatalmába keríteni.

A rettegés fátylán át eljutott hozzá a rekedtes dúdolás, amit eddig is követett. Késlekedés nélkül indult újra a hang irányába, jelenleg egyáltalán nem érdekelte, hogy az kitől származik, csak ki akart végre jutni a sötétségből.

Próbálta halkan átküzdeni magát a bokrok között. Maga elé nem is igen figyelt, egyedül csak az uralta a gondolatait, hogy minél gyorsabban és nesztelenebbül haladjon. Majdnem hasra esett, mikor kiérve a fák közül egy apró tisztásra, lába megakadt egy indában. Amint visszanyerte az egyensúlyát és nehézkes zihálása is csillapodni kezdett kissé, körbenézett és rádöbbent, hogy miért is tűnt ismerősnek számára az idáig követett hang.

Arashi, a szőke démon meglepetten bámult rá a tisztás másik végéből. A fejét a szellem ölében pihentető farkas már jóval kevesebb figyelmet szentelt a papnőnek, épp csak felpillantott rá, majd a férfi kezét kezdte el bökdösni, feltehetően némi simogatás reményében.

Arashi arckifejezése egy pillanat alatt váltott át döbbentből rideggé, amint felismerte a lányt.

— Mit keresel itt, asszony? — A farkasszellem hangja ugyanolyan barátságtalan volt, mint az ábrázata.

— Én csak... sétáltam. — Kagome maga is hallotta a bizonytalanságot, ami a szavai mögött bujkált.

— Ilyenkor? — nézett rá a démon, felvonva a szemöldökét.