Kellemetlen - moonbae

-egy

2018

Kevin még félig aludt, mikor levágta magát az új házuk nappalijában elhelyezett bézs kanapéra. Egyetlen utazótáskája, ami nála maradt, az ajtó előtt hevert ledobva a parkettára - másfél hétig abból öltözött, a ruhamennyiségtől kicsit már meglazult a cipzárja, néhányszor szét is nyílt, mégis kitartott a fiú mellett.

A szülei pár nappal előtte már megérkeztek, hogy berendezzenek mindent, de ő fesztiválozott a barátaival, és ha már megkereste a bérletre a pénzt, nem akarták elrángatni onnan. Repülővel pedig már utazott azelőtt is, egyedül is el merték engedni. Az édesanyja persze aggódott minden "apró" dolog miatt, mint például légibaleset valami madárral, vagy, hogy nem lesz kényelmes az ülése egyetlen fiának.

- Torontó, kibaszottul messze vagy... - sóhajtott fel, miután hátradőlt, lábait pedig kinyújtotta maga előtt.

- Reméltem, hogy a fesztivál alatt nem romlottál el mégjobban, de úgy hallom csalódnom kellett! - jelent meg az apja mögötte, második szavára tett megjegyzésével, mire a fiú csak jobban hátra nyomva a fejét nyitotta ki szemeit, s került vele szembe egyik szülője. - Buta gyerek! - pöckölte meg homlokát.

- Két hete nem láttál és az az első, hogy bántasz? - nézte a távolodó férfit, még a fejét is felemelte, hogy láthassa, ahogy felkapja táskáját. Elindult a lépcső felé.

- A szobádban lesz! Majd nézz körül, ha magadhoz tértél! Nekem el kell mennem anyádért, kicsit egyedül leszel.

Nemsokára tényleg magára maradt abban a házban, ahol még egyetlen kört sem tett, de annyira fáradt volt, hogy a nappalinál tovább nem jutott. Arra is alig volt ereje, hogy a pólójából kibújjon, mert nem érte el a légkondi távirányítóját. Hátát a hideg kanapénak nyomta, s felsóhajtott.

Kanadában reggel nyolc volt. Koreában pedig este hét. Kevin leesett a kanapéról, mikor megszólalt a csengő.

Figyelmen kívül tervezte hagyni, de mikor ötödjére nyomta meg valaki, mérgesen felkelt, s hatalmas léptekkel indult az ajtó elé, amit aztán ki is rántott. Ledermedt.

Egy szőke srác állt vele szemben, eléggé unott arccal ahhoz, hogy rá akarja csapni azt a szegény ajtót, ami magában már biztosan zokogott. A fiú tekintete a mellkasára vándorolt, de nem is szentelt rá különösebb figyelmet, továbbra is közömbös arccal nézett ismét szemeibe.

- Te ki vagy? - kérdezte Kevin, fevonva a szemöldökét, egy kicsit összébb húzva magát, ahogy beugrott neki, hogy egyetlen farmerben álldogált az ismeretlen előtt.

- Ott lakom. - mutatott a szemben lévő kék házra. - Ma értem haza, de anya már adta is a kezembe a sütit, hogy köszöntselek titeket a szomszédban. - mosolygott hirtelen közvetlenül, miközben Kevin felé nyújtotta a lefóliázott süteményt. Szemei alatt valóban alig láthatóan, de karikák voltak, arca pedig kialvatlannak tűnt, első ránézésre mégsem látszott egyik sem.

- Köszönjük. - már nyúlt is felé, hogy elvegye, de a tál majdnem leesett. Jacob reflexének köszönhette Kevin, hogy nem kellett utána takarítania és sajnálkoznia, amiért összetörte a tulajdonukat.

- Szép próbálkozás volt. - nevette el magát a szőke, és ezúttal megvárta, amíg a másik biztos két kézzel tartotta a porcelánt.

- Nem, én—

- Nyugi, megesik, hogy egy tányér leesik. - mondta komoly arccal Jacob, bele sem gondolva milyen szar poént hozott össze akaratlanul, Kevin pedig kínosan elmosolyodott.

Bólintott, megköszönte mégegyszer, aztán megvárta, míg Jacob átsétál az úton, hogy egy kis utána bámulás végeztével becsukhassa az ajtót. Csodálatos. Háromszor kellett elismételnie; nem tetszik. Azt már meg sem próbálta, hogy; nem égettem le magam.

——
Remélem nem csalódott senki!:")
(republish, néhány változás miatt)