Don't be afraid

Otthon, várva várt, édes otthon

-Akkor biztos ne vigyünk haza? Csak egy kis kerülő, és semmibe nem kerül nekünk, tudod, hogy anyával szívesen segítünk neked bármiben – aggodalmaskodott Rubi. Eredetileg hazavittek volna, csak közbejött egy sürgős családi ügy.

-Rubi, nyugodj meg, rendben leszek! Nem olyan hosszú az út hazáig, nektek viszont egy 20 perces kerülő lenne, de sietnetek kell, úgyhogy ne fáradjatok miattam!

-De n...

-Rubi! Nem. Nagy aranyos vagy, de haza tudok menni egyedül is – tettem a vállára a kezemet nyugtatóan.

-Jólvan Bett, de azért vigyázz magadra!

-Mivan, téged is elkapott Emma parázása? – röhögtem ki

-Nem, de mindketten utáljuk azt a sikátort, plusz csövesekkel is tele van az a koszos hely – tudtam, miről beszél. Egyfelé lakunk, és a suliból hazafelé menet mindig keresztül kell mennünk egy sikátoron. Régebben nagyon féltem ott, és nem mertem egyedül átmenni rajta. Később, ahogy elkezdtük a felsőt, már leszoktam az ilyesmikről. Azóta már csak az orromat fogom be, mert iszonyat büdös egy hely.

-Jól van, istenem, vigyázok magamra, csak menj már! – nevettem el magam Rubi törődésén. Néha úgy érzem, nem érdemlem meg a barátságát. De mindig igyekszem viszonozni neki a jótetteket.

Persze a barátságunk nem csak a törekvésről szól. Egyáltalán a barátságoknak sem kéne arról szólniuk. A bizalom és őszinteség a fő kulcsa a jó barátságnak, és ez azt hiszem, köztünk megvan. Ugyanúgy, ahogy a társaságból Stefi és Emma, Kinga és Nila, és Zazi és Vanda között.

Így áll össze nagy baráti társaságunk, kisebb párokból. Év eleje óta nagyon összemelegedtünk, és az osztályból a mi csapatunk a legösszetartóbb „kisebbség".

-Szia, Bett! – ölelt meg Rubi, és már szaladt is anyukájához a kocsijukba. Én meg egyedül maradtam. Egy kicsit ideges lettem, ahogy belegondoltam, mennyire hátborzongató az a sikátor... Talán mégis meg kellett volna kérni Rubiékat, hogy vigyenek haza? Mostmár mindegy. Különben is, mi a legrosszabb, ami történhet? Kunyerál tőlem egy csöves? Rosszabbal is volt már dolgom.

Még integettem egy utolsót az elhajtó barátoméknak, majd hazaindultam. 10 perc Zazitól, ha sétálok. És mivel nem állt rendelkezésemre más eszköz (anyám nem volt a városban, ezért nem tudott engem fuvarozni), csak a lábbuszt választhattam.

Szép délután volt. A nap sütött, fújt a szellő, és a madarak is csicseregtek. Imádom ezt az időjárást. És minden a legnagyobb rendben lett volna, ha másnap nem kellet volna iskolába menni. De hát kellett, ami szomorú, de el kell fogadni. Iskola nélkül nincs élet, ez a szabály. Meg aztán, a barátaimmal is ott találkozok a legtöbbet. És talán Vanda is feljön, és megmagyarázza, hogy miért nem volt a legjobb barátnője születésnapján.

Amúgy ez nem szép dolog. Mármint ha az emberrel már majdnem kilenc éve jóba vagy, nem fogod kihagyni a születésnapját csak azért, mert nem azt csináljátok, amit te akarsz. Legalább egy üzenetet hagyhatott volna. De... biztos megvan rá a magyarázata, amit holnap elő is fog adni. Gondoltam én, kisokos.

A sikátorhoz érve automatikusan befogtam az orrom, de nem volt miért. Egy hajléktalant se láttam, akik pénzért és ételért kunyerálnak. Sőt. Egyáltalán senkit nem láttam. Se a sikátorban, se a sikátoron túl, se az utcában, ahol én álltam. Ez furcsa, hiszen itt mindig van valaki. Legalább két hajléktalan, és olyan soha nincs, hogy ne sétáljanak erre járókelők.

Hirtelen a szellő elállt. Az idő fülledté vált, alig kaptam levegőt. Idegesen kapkodtam oxigénért, de mintha mind elfogyott volna. Mintha már csak én lettem volna az egész világon. Csend állt be. Hol van a madárcsicsergés? A fák lombjának megnyugtató hangja? A nap se sütött már úgy. Felhők takarták el, és hűvös borzongás futott végig a gerincemen.