Don't be afraid

Csak egy álom, semmi több

Reggel hatkor az ébresztőm hangja riasztott fel rémálmomból. Ha nem álmodtam volna rosszat, több, mint valószínű, hogy a földhöz vágom szegény telefonomat, de ez esetben a készülék csak megmentett.

Jó szokásomhoz híven megint hajnali háromkor sikerült ágyba mennem, addig videojátékoztam az egyik internetes barátommal. Ráadásul a kialvatlanság még rátesz arra, hogy a tegnapi jókedvű buli után semmi kedvem ne legyen suliba menni. De már így is ellógtam, ha az egész évet vesszük figyelembe, egy-másfél hónapot.

Félreértések elkerülése végett azért tisztáznám, hogy nem vagyok én hülyegyerek, nem azért lógok. Csak nem látom értelmét, hogy miért kínoznak felnőttek egy nagy csapat gyereket egész nap, hosszú órákon át. Egyszerűen csak nem értek vele egyet, úgyhogy amikor elfáradok, hazamegyek, ha van kedvem, visszamegyek, ha nincs, nem megyek. De általában nem megyek.

Azonban a mai nap viszonylag különlegesnek számít. Egy szép, velős magyarázatra számítok Vandától, hogy miért nem volt ott a vasárnapi bulin. Zazi szemmel láthatóan szomorú volt a hiánya miatt, így ez a nyomás kissé ránk is átragadt, bár senki nem tette szóvá. Úgyhogy egy ilyen partigyilkos csakis bűnöző lehet a szememben, és csak jó indokkal moshatja le magáról.

A telefonom újbóli rezgése rántott ki gondolataimból. Ez már a második ébresztő volt, nincs mese, menni kell. Miután kikecmeregtem az ágyamból, felrántottam valami ruhát, nem igazán érdekelt, mit, majd a fürdőszobai reggeli rituálém után sprinteltem a konyhába kaját pakolni magamnak, meg reggelizni, és már le is járt az időm, mehettem suliba.

A társaságunknak mondatni van egy egész padsora. Az első padban Stefi, Emmával, mögöttük Zazi Vandával, majd Rubi és Bett, én pedig egyedül az utolsóban, de Emma sokat betegeskedik, ezért ha üres a helye, Stefi mellett vagyok.

Ezen a horribilis hétfői napon viszont Vanda nem jött iskolába, pedig szinte mindannyian őt vártuk. Vagyis Zazi, Rubi meg én vártuk. A többiek csak csendben voltak. Még Emma sem válaszolt a beszólásaimra, pedig istenem, én próbálkoztam.

Ők hárman... Emma, Stefi, és Bett nem voltak önmaguk. Mintha tegnap a buli után más emberekké váltak volna. Minden apró zajra felkapták a fejüket, majd összenéztek. Láthatóan zavart minket, akiket nem avattak be, de nem említettük, úgyis elmondják. És így is tették.

-Lányok, kupaktanács! – ordította el magát Stefi az egyik szünetben, mire mindannyian felkaptuk a fejünket.

-Mi a fasz ez a kupaktanács? - néztem magam elé értetlenül, majd odasétáltam Stefiék asztalához.

-Történt valakivel akármi is az éjszaka? – vágott a közepébe Emma, mikor mindenki a pad köré gyűlt

-Aha, velem anyád – röhögtem fel, és pacsira nyújtottam a kezem a kör közepe felé, de üresen maradt.

-Paraszt. Komolyan beszélek – vetett rám rosszalló pillantást Emma, miközben lenyomta a kezemet.

-Kellett volna valaminek történnie? – érdeklődött Zazi. Aggódik Vanda miatt, látszik rajta. Mondjuk, nem hiszem, hogy bármi nagy gáz lenne, valószínűleg csak nem akart még jönni, mert gondolta, hogy letámadtuk volna. Mert letámadtuk volna.

-Nem. Vagyis de. Akarom mondani...

-Nyögd már ki, mit dadogsz itt, mint Bill az Azban – szakítottam félbe.

-Én nem dadogok! Neked meg miért kell állandóan beszólogatni, mint Richie-nek? – vágott vissza.

-Richie... Ez nem is rossz. Viszont te egész biztosan nem lehetsz Bill. Inkább Eddie – kacsintottam rá, mire válaszolni akart valamit, de közbeszóltak.