Szerelem és tequila

1 . f e j e z e t : Szép is a találkozás... vagy mégsem?

Először is leszögezném, hogy ez életem legrosszabb napja. Nem viccelek. Az utóbbi pár évben levetkőztem a szerencsétlenségemet, de most mintha újra az a lány lennék, mint aki a gimiben voltam. És én határozottan nem akarok olyan lány lenni, mint akkor voltam. Sőt.

Kezdjük az elején. Reggel frissen és üdén keltem volna, mint az utóbbi 3 évben, ha ez nem lett volna életem legrosszabb napja. Csakhogy mivel az volt, a hatalmas táskák a szemem alatt szinte megszólaltak amikor tükörbe néztem. A pixiere vágott, szinte tejfölszőke hajamat elaludtam (mint a gimiben), ezért összeborzoltam, hiszen úgy sem tudtam vele mit kezdeni. Ezután kisminkeltem magam. Illetve megpróbáltam eltüntetni a rekordnagyságú bőröndöket a szemem alól. Persze mondanom sem kell, sikertelenül. A szemtus sem akart szót fogadni, így a sokadik próbálkozás után hagytam a fenébe. Azt meg már mondanom sem kell, hogy szempillaspirálozás közben belepislogtam a kefébe. Mondtam már, hogy ez életem legrosszabb napja? Miután felöltöztem, megfogtam a bőröndömet és a kézitáskámat, majd írtam a hűtőre egy üzenetet Justine-nak, hogy elmentem, és ne felejtse el, hogy maradt még sali. Ezután lementem és elindultam, hátha egy kávé segít rajtam a kedvenc helyemen. Na igen...

Megittam volna a reggeli tejeskávématés hozzá - lévén Párizsban élek - a kedvenc croissantomat a közeli kis pékségben, ha nyitva lett volna. De nem, pont most kellett szabadságra menniük. Na mindegy. Már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy ezt a napot orbitális nagy katasztrófának tituláljam, de a java még csak most jön.

Szerencsére a reptérig tartó úton semmi sem történt, és a csekkolást is gyorsan lerendeztem, majd végre megihattam a reggeli kávémat. Ezzel csak az volt a gond,hogy már kilenc is elmúlt. Mondanám, hogy ez az én formám, de ez nem így van. A gimi óta összeszedtem magam és már nem esem el a saját lábamban, nem kelek fel táskás szemmel és elaludt frizkóval, ki tudom sminkelni magam, hetente háromszor kocogok, megtanultam főzni, egészségesen étkezem, jól nézek ki, van önbizalmam, egy éve az álommunkahelyemen dolgozom, ráadásul Párizsban, és teljes mértékben túlléptem Antai-Kelemen Ádámon, azaz Cortezen. Vagyis ekkor még azt hittem, hogy ez a szerelemnek nevezett dolog a múlté, de erről majd később.

De térjünk vissza a mai napra. Teljesen nyugodtan felszálltam a gépre, és meggyőztem magam, hogy a reggeli káosz valami félreértés volt és most már minden rendben lesz. Gondoltam én.

Az egész azzal a repjeggyel kezdődött. Éppen elmerültem egy könyvben (najó, van ami sohasem változik), amikor azt észleltem, hogy valaki, aki egyébként az ellenkező nemet képviselte és nagyon finom illata volt (amit egyébként ezer közül is felismernék, csak még abban a pillanatban nem jutott el az agyamig), bocsánatkérések közepette lehajol előttem és matatni kezd a lábam alatt. Amikor megtalálta, amit keresett (repjegy) felnézett és én abban a pillanatban mindent elfelejtettem.

A legtisztább kék szembe néztem, amit valaha láttam és már az illatot is - habár kicsit megkésve ugyan - személyhez tudta kapcsolni az agyam. A haja még mindig ugyanolyan sötétbarna, szinte fekete volt, de most kicsit hosszabb volt, mint amire emlékeztem. Határozottan jól állt neki, ez az enyhén hullámos hajviselet. A vonásai élesedtek az idő során, de még valahogy mindig lágy volt és bujkált benne az a kisfiús sárm, amiért annak idején a térdeim folyamatosan felmondták a szolgálatot. Esküszöm, már csak a pillangóim hiányoznak.

De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez az ember, aki miatt éjszakákat sírtam át, aki olyan boldoggá tett, mint amilyen soha nem voltam és akivel le tudtam volna élni az életemet, de elhagytam egy ostobaság miatt, amit azóta is bánok, na ez az ember itt térdel előttem és fogalma sincs, hogy ki vagyok.

- Reni? - ezek szerint megismert, na most találj ki valamit Rentai Renáta. Basszus olyan szép a szeme... Reni, nem szép a szeme! Ó, de még mennyire... a haja vajon még mindig olyan puha, mint volt? Ezt fejezd be! Úristen, már a lepkék is kezdik... csak a lepkéket ne, maradjatok nyugton!

- Ööö... - összeráncoltam a homlokom és már kezdtem volna magyarázkodni, de megelőzött, ugyanis megrázta a fejét.

- Bocsánat hölgyem - állt fel. - Azt hittem egy régi ismerős.

- Semmi gond - motyogtam. Várjunk, a frászkarikát semmi gond. Cortez én vagyok az, igen!

Csak nem számoltam azzal a ténnyel, hogy az ember nem hallja azt, amit a másik ember magában ordít. De már mindegy, Cortez a gép másik végébe ment, és leült. Ennyit arról, hogy túl tettem magam rajta. Mit is képzeltem? Hogy három év elegendő arra, hogy kiheverjem életem szerelmét? Na igen, ez nagyon én vagyok. Már csak azt kell kitalálnom, hogy mit mondjak, amikor az osztálytalálkozón rájön, hogy a gépen tényleg én voltam az a lány: Rentai Renáta, aki elhagyta egy hülyeség miatt, amit azóta is bán csak a hülye büszkesége nem engedi, hogy megalázkodjon három év után. Most már hivatalosan is ez életem legrosszabb napja.