Daydream - A zombivadász

Kilencedik rész

Talán két napja annak, hogy Daydream és szépséges társa elindultak a város veszélyes utcáiról a kietlen Pusztulat veszélyes vidékeire. Ennek súlyosságát persze nem érezte rettenthetetlen zombivadászunk, ám Scarlett sem, akit egyfajta biztonságérzet kerített hatalmába a puskával és baltával felszerelt gyilkológép oldalán. Párosunk tehát így rótta a rónákat, a szocializálódás felé.
Mikor már a harmadik reggelen pillanthatták meg a napfelkeltét, a horizonton gomolygó por szállt fel és jelezte: valami közeledik. Bár látszólag nem a menetiránynak szembe tűnt fel a fenyegetés, Scarlet tudta, hogy előbb-utóbb keresztezi egymást a két út, ezért próbálta ezt közölni társával.
- Látod ott, azt a hatalmas porfelhőt?
Daydream ekkor felpillantott egy könyvből, amelyet egy kóbor hulla kabátzsebében találtak. Egy Sherlock Holmes kötet volt, s bár nem hitte, hogy a lapok apró jelecskéit megérti, mégis lassan értelemmé váltak a fekete kis ábrák, a betűk.
- Látom.
- Nem érzed, hogy még bajunk lehet belőle?
- Kellene? Ha szörny, megölöm. Ha ember, megnézem.
- Megnézed? Szemmel is tudsz ölni?
- Nem. Megfigyelem. Ahogy ez a tag is a könyvben.
- De ő Sherlock Holmes. Egy nyomozó. Azért figyel meg embereket, hogy megoldjon egy ügyet.
- A megfigyelés információ. Az információ előny.
- Az előny pedig életben tart.
- Pontosan.
- Egyre kezdem átlátni a gondolkodásmódod. Kicsit primitív, de hatásos.
Scarlett hihetetlen ámulattal tekintett társára és mindig kicsit izgalomba jött, hogyha megismerhetett egy keveset a maszkos hősből. S most ott lépdelt mellette egy igazi kolosszus, arc és félelem nélkül. Hátán balta, oldalán puska, szívében forró láng, fejében hideg és éles gondolatok. Lenyűgözte a nőt, de valahol félelemmel töltötte el. Nem is tudta eldönteni, melyik dominál benne igazán.
Délután járt már az idő, mikor hőseink egy kiszáradt fa alatt megálltak pihenni. Daydream még mindig olvasott, mikor Scarlet  újra megpillantotta a porfelhőt, ami egyre közelebb ért. A nő kicsit bámulta még a távolt, megigazítgatta vörös haját, aztán oltalmazójához fordult.
- Lassan beérnek minket.
- Jöjjenek.
- Nem aggódsz? Le is lőhetnek.
- Nem lenne túl hatásos. A sebeim begyógyulnak.
- De nekem nem. Én belehalok, ha lelőnek!
- Belehalsz?
- Igen. Én nem vagyok olyan... mint te.
- Mert én milyen vagyok?
- Nem  tudom. Még! De akkor a mostani eset legyen egy lecke.
- Lecke?
- Igen. Eddig megvédtél, de csak mert azt hitted, én is meggyógyulok, akár te. Most úgy kell megvédened, hogy igen is meghalhatok.
- Megvédelek! - jelentette ki, felpillantva a könyvből, amire Scarlet kicsit talán el is pirult.
- Reméltem. Ha megvédsz, elvezetlek ahhoz, aki segít beilleszkedni az emberek közé.
Ám ekkor már egész közel ért a távoli felhő, láthatóvá téve a felfegyverzett járműveket és a benne ülő, gonosz vigyorú embereket.