Mikrofon

1. fejezet

A világoskék körömlakkomat kapargattam full idegesen, mert attól féltem, hogy művészettörténetes dogám nem lesz meg. Teljesen bepánikoltam, mikor Mrs. Mendes behívatott az irodájába. Nem tettem semmi rosszat és lelkiismeretesen készültem minden egyes vizsgára. Már a hajamat akartam tépni az idegtől, mikor kinyílt az ajtó és kilépett rajta a tanárnő.
- Sophie, bejönnél?- a kezében észrevettem a dolgozatomat. Gondoltam, hogy arról a részről lesz szó, amit az én vágyaimról írtam. Nem hazudhattam az egyik kedvenc tanáromnak. Így leírtam, mi a legfőbb vágyam ebben a nyomi kis életemben. Huszonkét éves vagyok. Az apukámmal élek, mert a drága anyám, akinek már az arcát sem tudom felidézni, lelépett, mikor kicsi voltam, hogy modellkarrierbe kezdjen a milliomos pasija mellett. Ahhoz képest nem látom plakátokon, meg semmi ilyesmi helyen. Minden nap másfél órát buszozok, hogy beérjek az egyetemre és azt tanulhassam, amit akartam eddig mindig. Ja és csak, hogy mégjobban sajnáljatok, soha nem volt egy rendes pasim. Egy se. Persze volt, már aki elhívott randizni, meg ilyenek, de nem nagyon voltam vevő a folytatásra, mert lássuk be, egy 180 centis csajnak nem nagyon jönnek be a nála alacsonyabb fiúk. Szóval el voltam magamban eddig is, csak néha tör rám egy ilyen kisebb depresszió. De jól vagyok, tényleg.
- Valami baj van?- tettem fel reszketegen a kérdést.
- Semmi baj nincsen, foglalj helyet.- mutatott az íróasztala melletti kényelmesnek tűnő, kipárnázott székre.- A dolgozatodról szeretnék beszélni veled.
- Nagyon sajnálom, ha...- feltartotta a kezét, hogy belém fojtsa a szót.
- Épp ellenkezőleg. Sophie ez, amit leírtál hatalmas sikert hozhat számodra. Nagyon szorítok neked, hogy összejöjjön. Sőt.- itt lehajolt és a fiókjában kezdett kutakodni. Hirtelen megtalálta, amit keresett és felpattant. Akkora eltökéltség látszott a tekintetében, hogy esküszöm megijedtem kicsit. – Szóval. – letett elém egy papírt én meg félénken felé hajoltam és beleolvastam. Nem hittem a szememnek.

Taking Back Winter: Köszönjük neked Miranda, hogy ennyit tettél a csapatért. Ha bármiben segíthetünk, csak egy telefon.

- E-ez hihetetlen. Hogyan ismerte meg őket?- nagyobbra már nem is tudtam volna nyitni a szemem.
- Á, már kicsi koruk óta ismerem őket. Nate nagynénje vagyok. Én segítettem nekik mindenben. Nagyon ritkán látom mostanában őket. De rengeteget hívnak telefonon és ajándékokat is rendszeresen küldenek.
- Hát ezt nem hiszem el.- hátradőltem és megfogtam a homlokom. Teljesen le voltam sokkolva. A banda már nagyon régen a kedvenceim között szerepel. Tizenöt éves korom óta hallgatom a zenéjüket. De be kell vallanom, nem csak a zene miatt bírom őket. Bűnösen jóképűek mind az öten. Nagyot sóhajtottam.
- Sophie- fogta meg a kezem-, segítek neked. Felhívom Nate-et és megbeszélem velük, hogy pár dal erejéig szerződjenek le veled.
- Uramisten. Nagyon köszönöm. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg. – csak vigyorogtam, mint a vadalma és a sírógörcs is rajtam volt.
- Semmivel sem kell hálálkodnod. Sőt én köszönöm.
- De miért?- húztam össze a szemöldököm.
- A fiúk már nagyon régen nem voltak idegen emberek társaságában és igaz barátjuk sincs. Na persze, ők ott vannak egymásnak, de tudod, hogyan értem.
- Persze. Mrs. Mendes, tényleg nagyon köszönöm. – felálltam és elindultam az ajtó felé.
- Várj csak! Megadnád a számod, hogy te tudj egyeztetni a srácokkal?

- Hogy mivan?- visított Lauren, a legjobb barátnőm a szökőkútnál a padon. – Ugye nem szívatsz?- beleharapott a szendvicsébe és teli szájjal vigyorgott rám.
- Miért szívatnálak?- nevettem el magam.- Lauren nem tudom elhinni, hogy ez megtörténik velem.
- Hát, pedig igen, szóval én neked lennék, villámgyorsan elkezdenék lelkileg készülni rá.
- Igazad van. Azt sem tudom, hogy lesz. Mi lesz az egyetemmel? Mert gondolom ez nem kis idő lesz, míg megírunk pár dalt, és fel is vesszük őket.
- Nyugodj meg. Ha tanárnő találta ki, akkor biztosan elintézi az itteni dolgaidat is. Sophie, ez rettenetesen komoly dolog és nem mindenki kap egy ilyen lehetőséget. El sem tudtam képzelni róla, hogy Nate rokona. Mondjuk, ha így belegondolok, van némi hasonlóság. Szóval, a héten valamikor itt alszol nálam és mindent megveszünk, ami kell.
Már egyáltalán nem tudtam rá figyelni. Szoktam ilyet csinálni, hogy csak úgy elkalandoznak a gondolataim. Éppen ott tartottam, hogy hogyan kellene reagálnom, mikor először találkozok velük, mikor Lauren meglökte a vállam.
- Hé, neked beszélek.- biggyesztette le az ajkát, amitől pont úgy nézett ki, mint egy sértődött ötödikes.
- Bocs. Mit is mondtál?- megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.
- Ott tartottam, hogy magadba kell ejtened valamelyiket.
- Na persze. És ezt mégis, hogy gondoltad?- tettem keresztbe a karom meg a lábam. Ilyenkor tudja, hogy tényleg kíváncsi vagyok, mit mond, ugyanakkor azt is, hogy totál baromságnak tartom az egészet.
- Nem is tudom. Hidd el képes vagy rá. Nézz magadra. – mutatott rám. Én meg megnéztem magam. Jó, bevallom, nem vagyok olyan vészes, de egy popsztárt, hogy a bánatba bolondítsak magamba?
- Lauren, nem hiszem, hogy összejönne, sőt ezt nagyon is rossz ötletnek tartom. Ezt a témát légyszi, ejtsük.
- Oké, ha te mondod.- feltartotta a jobb kezét, a másikkal meg kidobta a szendvics csomagolását.- Na akkor menj haza, beszélj apáddal és meglátjuk mi lesz.