✔ Chances (RM ff) ✔

12. Emlékek

Egy másik JungKook áll előttem... A korábbi ellenszenve most odavan, félelem cikázik szembogaraiban, bár némi kíváncsiság is vetül a csillogásába. Lassan végigvezetem rajta tekintetemet, majd visszaérve szempárjához, egy sóhaj szakad fel belőlem. Megköszörüli a torkát és picit kijjebb nyitja az ajtóját. Oldalra biccenti fejét, de továbbra sem szólal meg.

- Jó reggelt, JungKook!
- Jó reggelt – szűri fogai között némiképp elégedetlenül.
- Jól aludtál? – kérdezem halkan, mire egy vállrántás a válasza. – Tudtál pihenni? – teszem fel másként a kérdésemet, de erre sem kíván szóban válaszolni. – Gyere, ma a kertben beszélgetünk picit... – Arrébb állok az ajtóból, és megvárom, míg előmerészkedik lakrészéből.

Két hümmögés után, kibújik a vackából és elindul a közösségi hely felé, aztán az udvart veszi célba. Szorosan mögötte követem, majd ahogy a napfényre lépünk, automatikusan keresni kezdem JiWont a tekintetemmel, s meg is látom a kedvenc fánk tövében üldögélni. A fátyolfelhős eget kémleli, épp úgy, mint tegnap délután JungKook társaságában tette.
JungKook vállára teszem a kezeimet, s óvatosan irányítani kezdem JiWon felé, de egy másodpercre megtorpan. A háta mögé pillant, szúrós szemeket mereszt rám, mire én csak biztatóan elmosolyodva biccentek fejemmel, hogy ne álljon meg. Menjünk oda a lányhoz. JungKook egy szemforgatással és egy mély sóhajjal reagál csupán, majd nagy nehezen megindul a fához.

- Ülj le te is, JungKook – mutatok a fűre, JiWon ennél a mondatomnál kapja el a fejét az égről és pattan is fel egyúttal a fűről.
- Azt nem mondtad, hogy ő is itt lesz! – durrogja sértett kislányként, s már épp indulna is vissza, mikor csuklójára markolok és megakadályozom benne.
- Ne menj el, JiWon. Kérlek... – szorítom meg picit erősebben csuklóját, és kérlelőn nézek haragos íriszeibe. – Ne hagyj most cserben... kérlek.
- Uhm... jó... – mormogja szemforgatva, aztán visszasétál a korábbi helyére és duzzogva lehuppan a földre.
- Köszönöm szépen, JiWon. JungKook? Volnál szíves?
- Rendben... – szuszogja, ahogy ő is elhelyezkedik a zöld pázsiton, kellő helyet hagyva nekem kettejük között.
- Amiért most mindketten itt vagytok, annak nagyon egyszerű az oka – szólalok meg, ahogy törökülésbe pakolom a lábaimat és a hátam mögött megtámaszkodom a tenyereimen.
- Éspedig? – motyogja maga elé JiWon, miközben jobb kezével a fűszálakat piszkálja és tépi ki alkalmanként.
- Tegnap délután figyeltelek titeket az ablakból, amíg egy másik lányt vártam.
- Miért? Mi volt tegnap? – szólal meg ezúttal JungKook, nem éppen kedves hangszínén, inkább váltott újfent tartózkodóvá.
- Ugyanitt, ugyanígy üldögéltetek és az eget bámultátok szótlanul.
- Véletlen volt csupán – jegyzi meg az orra alatt JiWon.
- Véletlenek nincsenek, ezt tudjátok mindketten... – felelem mosolyogva, mire mindkét fiatal elkapja a fejét az idáig mustrált pontról és helyette rám néz. – Ez sem véletlen... – kacsintok. – Tökéletesen ugyanúgy reagáltok szinte mindenre. Mindketten forrófejűek vagytok, és mindketten titkaitok vannak. Még neked is JiWon, pedig te már egész jól megnyíltál nekem. Én pedig most szeretnék nektek egy lehetőséget nyújtani az újrakezdésre.
- Mire gondolsz? – kérdez csendesen JiWon, s látom, hogy a hátam mögé pillantva JungKookra néz.
- Együtt sokkal könnyebb minden. Még nektek is... – forgatom fejemet a két fiatal között, de JungKook már inkább megint a távolba mered és a többi bentlakót méricskéli.
- Ezzel most arra akarsz célozni, hogy mire? – pislog rám JiWon.
- Kettős terápiát fogunk kezdeményezni nálatok – jelentem ki magabiztosan, szinkronban akadnak ki a megjegyzésemet hallva, s pattannak is fel a fűről. – Igen, pontosan ezt vártam tőletek. Üljetek vissza – nyúlok kezeikért, aztán megragadva csuklóikat, húzom vissza őket a pázsitra, és folytatom is tovább gondolatomat. – Srácok, fiatalok és hevesek vagytok. Ami igazából nem baj, de ha mindenre így reagáltok, az nem jó. Meg sem akarjátok próbálni ezt az egészet?
- Felesleges... – fújtat JungKook, majd nekidől a fatörzsnek és összekulcsolja karjait a mellkasa előtt. – Hiszen ő egy lány, mit tudnék én vele kipróbálni? – mormogja csukott szemekkel.
- Azt biztosan nem, amire nekem céloztál a vizsgálóban a bekerülésed napján. – Megemeli szemhéjait, kétkedő és egyben gúnyos szikrákat szór felém tekintete. – Attól pedig, hogy JiWon lány, még ugyanúgy el lehet vele beszélgetni, mint bárki mással. Csak meg kell próbálnotok megismerni a másikat.
- Minek? – puffogja JiWon is, és pontosan azt a pózt veszi fel, mint JungKook.
- Komolyan mondom, bánom, hogy nincs nálam egy fényképezőgép! – csattanok fel némiképp dühösen és csalódottan, amiért ennyire fafejűek és felállva méricskélni kezdem alakjukat. – Csak nézzétek meg a másikat, miként támasztja a fát! Ha nem ismernélek titeket, azt mondanám, hogy ti egymásnak vagytok teremtve, és évek óta vagytok a másik párja.
- Még csak az kéne?! – fakad ki döbbenten JiWon, de a vöröslő arca sokkal árulkodóbb, mint azt elsőre gondolja.
- Akkor most mindketten szépen megnyugodtok. Te is JiWon, és te is JungKook.
- Tényleg muszáj ez az egész? – szólal meg ezúttal a suhanc, megfontoltan végigméri alakomat, ahogy visszaülök közéjük.
- Szeretném megtudni, hogyan változtok egymás közelében, de ha csak akadékoskodtok és ellenkeztek, megnehezítitek a dolgunkat. Mindhármunknak ugyanaz az érdeke.
- Ami pedig mi? – szűri fogai között mogorván JungKook.
- Az, hogy mielőbb és legfőképp egészségesen elhagyjátok a Kang intézményt.
- Rendben van... – szuszogja JiWon, s közben rám emeli kissé rémült szembogarait. – Mit kell csinálnom?
- Ugyanazt, mint eddig bármelyik beszélgetésünkkor. Mesélni...
- Oké... – sóhajt fel halkan.
- Mióta vagy itt? – fordul felé JungKook, amitől JiWoonnal azonnal megilletődünk.
- Nagyjából fél éve.
- Miért hoztak be? – érdeklődik teljes higgadtsággal.
- Nem hoztak. Vagyis nem úgy, mint téged. Egy kuncsaft hozott ide az intézménybe.
- Kuncsaft? – húzza fel szemöldökét kétkedőn, aztán folytatja. – Talán k.urv@ vagy?
- JungKook... – szólok rá a tiszteletlensége miatt, de JiWont már nem sérti úgy ez a szó, mint korábban. Mára megtanulta kezelni a múltjának ezt a részét.
- Igen, JungKook. K.urv@ voltam. A testemmel kerestem a kenyeremet, míg egy este valaki össze nem vert és ott hagyott az utcán. Elvette a pénzemet és a további megélhetésemről is gondoskodott.
- Azaz? – kíváncsiskodik egyre figyelmesebben, már fél testtel JiWon felé fordul.
- Mivel aznapra úgy összevert, hogy senkinek sem kellettem a foltjaim miatt, így egy visszatérő kuncsaftom behozott ide, mikor rám talált. Azóta pedig nem láttam.
- Rendes tőle, nem?
- Igen. Bár eleinte nem igazán örültem ennek az egész helyzetnek. Ki akartam szabadulni, hogy megint a magam ura legyek.
- Miért nem szöktél meg? – néz mélyen JiWon szemébe, mintha olvasni is akarna a gondolataiban.
- Mert találkoztam HyeJunggal és meggyőzött róla, hogy másként is lehet élni. Csak meg kell próbálnom változtatni.
- Tőled is megkérdezte a három kívánságot? – sandít rám szeme sarkából, aztán megint JiWonnal veszi fel a kontaktot.
- Igen... megkérdezte.
- Mit feleltél?
- Emelt fővel sétálhassak, legyen egy férfi, aki a lelkemet szereti a múltammal együtt. – JiWon felsóhajt, s lehunyja szemhéjait a válaszadás közben, jobb szemének sarkából egy könnycsepp indul útjára.
- A harmadik?
- Az édesanyám...
- Hah? – JungKook megdöbben JiWon utolsó válaszától, én ösztönösen szorítok a lány ujjaira.
- Azt, hogy újra láthassam az édesanyámat...
- Mi akadályoz meg benne? – A fiú szavából némi értetlenség és kevés gúny árad, fogalma sincs JiWon családi hátteréről, és a lányban itt mozdul meg újra valami, ahogy kinyitja szemét, JungKookra néz.
- Az te, idióta, hogy az anyámat megölték egy szupermarket közepén, mert engem védett! – bukik ki JiWonból a keserű válasz, JungKook a hallottakra meghőköl.
- Saj~
- Sokra megyek a sajnálatoddal! Fogalmad sincs a múltamról, de elítélsz, ahelyett, hogy megértenél! Neked talán szebb volt az életed? Te talán jobb vagy nálam? Talán többet érsz nálam?
- Cssh... JiWon. Nincs semmi baj... – nyugtatgatom az ingerült lányt, aztán mellkasomra vonom, hogy átölelhessem. – Ne zaklasd fel magad, Jiwonnie... cssh... semmi baj...
- Nem akartam megbántani a lányt... – hajtja le fejét JungKook szégyenében.
- A meggondolatlanságod miatt történt ez az egész – jegyzem meg halkan, s közben folyton JiWon hátát simogatom.
- Mi történt a lány anyjával? – kérdezi kisvártatva.
- A lány neve JiWon.
- Huh... mi történt JiWon anyjával? – teszi fel ezúttal kedvesebben az őt foglalkoztató kérdést.
- A lakásukhoz közeli bevásárló központban voltak, amikor egy megőrült nő pisztolyt rántott elő, és lövöldözni kezdett a bent tartózkodókra. Leginkább a többi női vásárlóra célzott, és egy lepattanó golyó eltalálta JiWon vállát, egy másik viszont az édesanyja mellkasát érte. – JiWon teste összerándul a karjaim alatt, ahogy felidézem a múltját, majd halk sírásban tör ki a lány. – Sajnos, nem tudták már megmenteni Han asszonyt, olyan súlyos sérülést szenvedett az egyébként is beteges szervezete. JiWon egy ideig a rendőrségen volt, várta, hogy az édesapja érte jöjjön, de két nap múlva sem jelentkezett. A nyomozás során kiderült, hogy az a bizonyos nő, aki lövöldözött a szupermarketben, az apja szeretője volt, és kiborult a szakítás hallatán. Az édesapjával utána végzett, miután elmenekült a boltból, s végül saját magát is fejbe lőtte. JiWon pedig egyik napról a másikra árvává lett, aztán az utcára került még tizennégy éves kora előtt.
- Sajnálom... – emeli meg fejét, szemében összegyűltek könnyei, mégis van némi érzékenység is a támadó JungKook mögött.
- Te még nem meséltél arról, miért kerültél az utcára...
- Elszöktem...
- Igen, ezt mondtad. De miért? Talán bántottak otthon?
- Nem. Nagyon szép és jó életem volt. A szüleim szerettek a maguk módján, a testvéreimmel is jól kijöttem.
- Akkor? Mi történt? Miért jöttél el mégis? – kíváncsiskodom csendesen.
- Mert elegem lett. Elegem lett a tökéletes és felszínes életből, mikor tudtam, hogy méreg van a boldogságunk alatt. Aztán megismertem egy lányt, aki korántsem hozzám hasonló családból származik.
- Hogyan találkoztatok?
- Egyik éjszaka hazafelé tartottam, mikor megpróbált kirabolni, de megakadályoztam benne.
- Ügyes... – kuncogom magam elé, s JiWon is apránként előmerészkedik az oltalmam alól és fejét megtámasztja a vállamon, úgy hallgatja tovább JungKook szavait.
- Valamiért megkedveltük egymást, és nagyon imponált, hogy ennyire más jelleme van, mint nekem, vagy akiket ismertem. SooJoon nem félt vadnak vagy éppen őrültnek lenni, mikor valamit a fejébe vett. Amit akart, azt elvette, megszerezte, kerüljön is bármibe. Soha nem találkoztam hozzá hasonlóval, a rabjává tett a szabadságérzete.
- Mi történt később?
- Elárult...
- JungKook? – döntöm oldalra a fejemet kíváncsian, s egyben aggodalommal telve.
- SooJoonnal együtt uraltuk a környéket, fosztogattunk és zsaroltunk másokat, hogy jó életünk legyen. A családom persze hallani sem akart a lányról, mikor először hazavittem, s végül inkább elszöktem otthonról, hogy SooJoonnal legyek. De a lány elárult. Átvert és a rendőrök kezére adott, míg ő átszökött egy másik negyedbe a bandánkkal együtt. Akkor megfogadtam, hogy többé soha senkiben nem fogok megbízni és csak hasznot fogok húzni az emberekből.
- Nem lett volna célszerűbb inkább visszamenni a családodhoz, míg volt hova? – szólal meg JiWon kissé rekedtes hangon.
- Az apám az első balhém után kitagadott a családból, és nincs az a pénz vagy kincs, amiért én meghunyászkodnék bárki előtt is.
- Azzal, hogy bocsánatot kérsz, még nem meghunyászkodsz... – reagál ismét JiWon.
- Akkor mégis minek nevezed azt, mikor fejet hajtasz más akarata előtt és füled-farkad behúzva állsz meg a küszöb szélén? – morogja a fiatal fiú.
- Ha bocsánatot kérsz valakitől, akkor csak azt bizonyítod, hogy fontos neked. Számítanak az érzései... bár én kérhetnék bocsánatot az édesanyámtól... – JiWon hangja elcsuklik, JungKook ösztönösen fordul a lány felé és fürkészi tovább arcát kíváncsian.
- Miért kérnél tőle bocsánatot?
- Mindig van miért hálásnak lennünk és mindig van miért bocsánatot kérnünk... – feleli, ahogy megemeli picit a fejét vállamról és JungKookra pillant.
- Most épp miért vagy hálás? – kérdezi őt JungKook alig hallhatóan.
- Mert megfogadtam HyeJung tanácsát... – pillant rám boldogan mosolyogva, aztán visszanéz JungKookra.
- És bocsánatot? – dönti oldalra fejét.
- Mert ilyen sokáig vártam vele... – feleli halkan.
- JiWon... – Alig tudok megszólalni a meghatottságomtól, soha nem mondott még nekem ilyen JiWon korábban, ösztönösen magamhoz húzom és átölelem vékony derekát. – Nagyon szeretlek téged, ugye tudod? – motyogom könnyes hangon.