✔ Chances (RM ff) ✔

16. Végzetes másodpercek

Az egyik részem mérhetetlenül boldog lett, mikor NamJoon beleegyezett, hogy elkíséri JungKookot arra a bizonyos bosszú-hadjáratra. Viszont a másik. A másik részem rettenetesen féltette mindkét fiút. Amikor NamJoon magamra hagyott a szobában, hogy végül elmenjen a kölyökért, és belevessék magukat az éjszakába, kissé könnyes szemekkel emelkedem meg a gyűrött ágyneműn, majd nagyokat sóhajtva mászok kijjebb az ágy szélére. Magam köré tekerve a takarómat lépkedek el a komódhoz, hogy egy tiszta póló és fehérnemű kerüljön a kezeim közé, végül felöltözve a kicsiny nappalim ablakához ballagok.
A vaksötét éjszakát kémlelve reménykedem, hogy legalább az árnyékukat meglátom kukucskálásaim közepette, s végre kitartásomat siker koronázza. Elsőként NamJoon alakja suhan el az udvaron, majd két szívdobbanásommal később JungKook sziluettjét fedezem fel ugyanazon a nyomvonalon. A szívem hatalmasat dobban a mellkasomban, ahogy újra és újra végignézek NamJoon feszes testalkatán. Erős és megtörhetetlen. Egy igazi bandavezér. Nem érheti őket semmi baj.
Remegve emelem fel jobb kezemet és simítom ujjbegyeimet a hideg üvegre, hogy egy parányi érintést imitálhassak. Pontosan tudom, hogy ezen az éjszakán szinte semmit nem fogok aludni, folyton azon fog járni az agyam, vajon merre és mit csinálnak. Egyáltalán véghez tudják-e vinni a tervüket. S innen már nincs tovább. Ahogy feleszmélek, a kanapén gubbasztok, fejemben megannyi gondolat kering: elkapták őket és az a maffiózó éppen most kínozza mindkettejüket halálra; a rendőrök ütöttek rajtuk és már mindketten a cellájukban kuporognak, várva a végszót; vagy, ami a legrosszabb, vérben fagyva hevernek az utcakövön, senki nem áll meg mellettük, hiszen senkinek nem hiányoznak. Csak egyedül én aggódom értük.
Ijedten kapom a fejemet az ajtó irányába, amikor valaki megkocogtatja a falapot. Lélekvesztve rohanok a térelválasztóhoz, majd feltépve a kilincset, rántok egyet rajta. Hiába is bizakodtam, nem NamJoon és nem is JungKook kér bebocsátást. Éppen ellenkezőleg. JiWon kissé álmoskás arca köszönt viszont. Gyorsan betessékelem a nappaliba, majd lenyomva a pamlagra, kérdőn pillázok éjjeli látogatómra.

- JiWon? Baj van? – pislogok rémülten.

- HyeJung Eonni? Hol van JungKook? – teszi fel bátortalanul.

- Miért... miért kérdezed? – nyelek egy nagyot kétségeim közepette. – Nincs... nincs a szobájában? – Nyilván nem lehet ott, ha egyszer a kilétéről érdeklődik a pártfogoltam, ennyire még én sem lehetek agyhalott és JiWonból sem csinálhatok bolondot.

- Az előbb voltam a szobájában, de üres volt az ágya.

- Ig... Igazán? – Újabb méretes gombócot tuszkolok le a nyelőcsövemen, érzem, ahogy izzadni kezd a tenyerem és a pulzusom is az eget verdesi.

- Igen... – Látom szemében, hogy tudja, titkolódzom előtte, így megelőzvén a nagyobb bajt, beavatom JungKook tervébe.

- JiWonnie... JungKook azért nincs az ágyában, mert odakint van NamJoonnal. – Szemei megkétszereződnek a hallottaktól, sietve folytatom is tovább mondandómat. – JungKooknak is nagyon fájdalmas a múltja, ahogyan neked és nekem is. NamJoon pedig azért van most vele, hogy a segítségére legyen a fájdalmában. – Egyre jobban összezavarom szegény lányt, ezért véget vetek a köntörfalazásnak és mellébeszélésnek. – JungKook és NamJoon odakint keresik azt a férfit, aki lemészárolta JungKook családját. Nem mertem egyedül elengedni JungKookot, ezért megkértem NamJoont, hogy kísérje őt el. Most csak remélni tudom, hogy nem követtem el óriási baklövést és mindketten épségben visszatérnek.

- HyeJung Eonni... – JiWon szemébe könnyek szöknek, s azzal a mozdulattal vonom karjaimba, hogy némi nyugalmat adhassak neki. S nem utolsó sorban, nekem is jól esik most némi vigasztalás. – Ugye nem lesz semmi baja? – pityergi elfojtott hangon a vállamba bújva, mire gondolkodás nélkül kezdem nyugtatni.