A Piton lány

Indulás és érkezés

A Roxfort Expressz csikorgó kerekekkel és füstbe burkolózva gördült ki a kilenc és háromnegyedik vágányról.
Sírással küszködve integettem a peronon álló anyának és Lisának, de miután eltűntek a szemem elől elindultam, hogy megkeressem valamelyik barátomat.
Nemsokára szembe is jött velem Pansy Parkinson, az a fekete hajú, mardekáros lány, akit a barátnőmnek hívtam, bár néha fogalmam sem volt, hogy miért barátkozom vele. Szokás szerint nagyon csinos volt, még a mugli ruha is jól állt neki; válláig érő egyenes haja pedig kibontva lógott a vállára.
- Sandra! - örült meg nekem látványosan.
- Szia! - elmosolyodtam és megöleltem.
- Gyere, ülj le hozzánk. Itt vagyunk ebben a fülkében - mutatott az egyik csukott ajtóra, majd kinyitotta és belépett. - Srácok, megtaláltam Sandrát!
- Sziasztok! - léptem be én is és körülnéztem.
Az ablak mellett, egymással szemben ült Crack és Monstro, utóbbi mellett Blaise Zambini és Theodore Nott. Velük szembe Draco, a mellette lévő hely pedig nyilván Pansyé volt, azelőtt, hogy a ,,keresésemre" indul volna.
- Ahogy látom, én ide nem férek be - néztem körül mosolyogva. - Megyek és...
- Ne, maradj! Szorítunk neked helyet - mondta Pansy, majd Crakra és Monstrora nézett. - Álljatok föl!
A két fiú nem ellenkezett és miután felálltak egy kicsit megvariáltuk az ülőhelyeket.
Blaise és Theodore ültek egymással szemben az ablaknál; előbbi mellett Draco ült, aki mellé Pansy nyomult; utóbbi mellett pedig én foglaltam helyet.
Crack és Monstro félig kiszorultak a fülkéből, de ez igazából senkit sem érdekelt.
- Sandra, mi történt a kezeddel? - nézett Pansy a bekötözött bal kézfejemre.
- Megégettem - vontam vállat, és szerencsére a többiek csak egy együtt érző grimasszal reagáltak.
Semmi kedvem nem volt beszámolni a történtekről és abból, hogy megkérdezték mi történt, azt a következtetést vontam le, hogy Dracónak sem volt.
És hát igen. A kezemen az égés nyom nem múlt el nyomtalanul. Anyának először nem is meséltem el, hogy mi történt, ezért még három napig nem is vette észre a sebet. Aztán lebuktam és kénytelen voltam bevallani, hogy megégettem. Lekezelte és bekötözte, de igazság szerint volt pár óra (többször is) amikor én nagyon felelőtlen módon kötés nélkül bújócskáztam Lisával a kertben. Igen, a fák között. Ezért egy alkalommal meg is fizettem rendesen, mert az egyik ág visszacsapódott és a bal kezemet kaptam az arcom elé.
Na mindegy, a lényeg annyi, hogy még mindig eléggé fáj, ha rászorítok valamire vagy felemelek valamit.

- Na és Draco, milyen volt a kviddics világkupadöntő? - kérdezte Pansy a saját nyávogós, flörtölős hangján.
- Hát... - Draco zavartan rám nézett. - Jó volt - vont vállat végül.
- Én is ott voltam - szóltam közbe, csak hogy villoghassak. Igazából azért, mert idegesíteni akartam Pansyt.
- Találkoztatok? - fagyott le a mosoly az arcáról és irigykedve kapkodta a tekintetét közöttünk.
- Csak futólag - mosolyodtam el. Draco értette a célzást és csak bólintott egyet.
Nem akartam totálisan kihúzni a gyufát Pansynál már az első nap, ezért csak annyira bosszantottam amennyire ő engem.
Bár magam sem tudom, miért zavart, hogy Draco mellett ült...

Az út további része beszélgetéssel telt. Aztán végre megérkeztünk a kastélyhoz, majd amikor beléptünk a nagytermembe, végre úgy éreztem otthon vagyok. Egy olyan helyen, ahol boldog lehetek. Messze a családomtól és a titkoktól.
Ez az illúzióm egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor megláttam apát a tanárok asztalánál. Kell neki itt tanítania...
A többiekkel helyet foglaltunk a Mardekár asztalánál és meghallgattuk az igazgató beszédét. Az egyetlen érdekes rész az volt, amikor kiderült, hogy az iskolánkban idén megrendezik a Trimágus Tusát! Na ettől nagyon izgatott lettem! Tizenhét év alatt nem lehet részt venni, de mindegy, én úgysem akartam volna nevezni. Mármint versenyzőnek.

A következő pár hét a suli kezdésről, a hétköznapi életbe való visszarázódásáról és a nyári élmények beszámolásáról szólt. Nem unatkoztunk, az egyszer biztos.
A baráti köröm is a helyére rázódott – legalábbis úgy nagyjából. Ha már itt tartunk, be is mutatom, hogy ez hogy is néz ki.
Szóval van egy ilyen kis mardekáros társaságunk, akikkel például együtt ülünk a klubhelyiségben vagy épp a parkban, beszélgetünk, baromkodunk, néha tanulunk. Magamat is ide sorolom és nem azért mert ,,menőnek" gondolom magam. Egyszerűen csak ez egy baráti kör, akit a többi diák néha azért gondol ,,menőnek", mert sokszor van az, hogy mondjuk Draco vagy Pansy beszólogat másoknak. Ők ebből sportot űznek, és vannak annyira ügyesek benne, hogy nem igazán szólnak vissza nekik a diákok. Én ezzel sosem értettem egyet. Mármint, miért kell beszólni teljesen random valakinek, csak mert unatkozol? (Pansy...) Vagy, miért kell olyanokat leszólni, akik mások, mint te, például nem aranyvérűek, hanem félvérek vagy éppenséggel mugli születésűek? (Draco...) Miért nem lehet őket békén hagyni? Ha már eleve varázslók, akkor nem tök mindegy, hogy milyen vérűek? Ezen nagyon ki szoktam akadni. 
Pont az egyik dolog, amit nem titkoltak el a szüleim előlem, az az, hogy milyen vérű vagyok. Anya aranyvérű, apa félvér. Vagyis én valahol az aranyvérűség és a félvérség között vagyok. De mit számít ez? Annyira nem értem!
De visszatérve a baráti körömre, az már világos, hogy Draco és Pansy is benne van. Meg az egész társaság, akik ott voltak a vonaton; név szerint: Blaise, Theodore, Draco, Crack és Monstro (ők kábé egynek számítanak), na meg Pansy. És akkor még nem beszéltem azokról, akik nem voltak ott. Joe Benson egy jó fej, laza, szintén mardekáros srác; ő képviseli a józan észt a csoportunkban, mert igen, ő is a baráti körünkhöz tartozik. Helen Smith az egyik barátnőm, egy vörös hullámos hajú, segítőkész, kedves lány, egy szobában alszik velem, Pansyval és Bettyvel. Betty Johnson is a barátnőm, sötét barna hajú (szintén hullámos), őt is szeretem, nagyon jó barát.
Nagyjából ennyi lenne a baráti köröm, sokat lesz róluk még szó.