DON'T LET IT BREAK YOUR HEART! /l.s/

-1.

Február 28. Csütörtök

Ismét a szokásos első padomban ültem, a suliban és megpróbáltam túlélni a napot. Babakék pólómra tekintettem amin a "Daddy's Princess" felirat állt, viszont most drága osztálytársaim nyálától csillogott. Ismét megköpködtek és megütöttek, csak mert van egy szeretett apucim akinek szeretnék behódolni és akiért mindenem feláldoznám. Miatta viselem el ezt a rengeteg fájdalmat. Mert miatta megéri. Tekintetem nem szakítottam el a rózsaszín borítós füzetemtől, ahová könnyeim folytak.

-Harry, maga biztosan tudja a választ, azért foglalkozik mással!

Szólalt fel Mrs.Tomphson és meginkább úgy éreztem hogy elakarok tűnni. Egyenesen az én védelmező apucim karjaiba szeretnék menekülni. Ám erre nem volt lehetőségem, így csak göndör fürtjeim alól, -amik most szemembe hullottak- tekintettem fel a válaszra váró pedagógusra.

-Nem..Ta..Tanárnő..Bocsánat...

Suttogtam, mire csak egy fújtatás után elvonult a padomtól, s ismét magyarázni kezdett. Azon gondolkodtam, mennyire jó lesz a következő hétvégét apucim, Louis karjaiban tölteni. Mennyire jó lesz megejteni a szokásos reggeli bevásárlásunkat, a közös kakaózásokat.
Ezután az óra után megkaptam még a szokásos beszólásokat, majd azokon is túltéve magam, a 7.óra után az iskola kapujában vártam az én megmentőmre. Nemsokkal később meg is pillantottam a várva várt Matt Fekete Range Rovert. Körbenézve az úton átszaladtam azon, bepattanva az autóba szinte egyből szerelmem ajkaira tapadtam. Imádtam azokat a vékony, rózsaszín, nyáltól csillogó párnácskákat. Levegőhiány következtében a tengerszemű félisten eltolt magától, majd lihegve rámszólt.

-Hooo, babe. Milyen kis indulatos ma valaki! Nézzenek oda! Még a szép kis pólód is nyálas lett..

Mosolygott. Beharaptam ajkaimat, s még apuci elmélkedett vajon mi rosszat mondhatott, bátorkodtam jobban megnézni magamnak az outfit-jét. Egy fehér póló fekete farmerrel, s a szokásos Vans csukával. Ezt a tipikus civil cuccot akkor hordta, mikor nem dolgozott.
És én imádtam ezeket a napokat.

-Bébi, mi történt? Történt valami?

Ismertem a szabályainkat. Nem hazudtunk egymásnak. Az őszinteség volt az alapja a mi szerelmünknek...Most még sem bírtam megszólalni. Könnyes szemekkel bólogatni kezdtem. Apuci tudott mindenről ami a suliban történik. Nagyon sokáig próbáltunk tenni ellene, sajnos sikertelenül. A mai napig magát okolta, s minden reggel úgy kellett elköszönnöm tőle, hogy láttam a szemében a bűntudatot, és a szívfájdalmat. Láttam amit az erei kidudorodtak, majd élesen beszívta a levegőt. Tudtam mi jár a fejében. Már éppen nyúlt az ajtóhoz, amikor megfogtam a kezeit ezzel elérve hogy végre rám figyeljen. Suttogva kezdtem bele mondanivalómba.

-Kérlek apucikám! Ne csináld!

Görbültek sírásra ajkaim, s a gödröcskéim is eltűntek...Apuci kezeit elhúzta enyéimből, majd egyikkel arcomat fogta közre, míg másikkal fenekemhez vándorolt. Ismét egy csókban részesített miközben meg is markolta azt. Belenyögtem a szájába, s elérte azt hogy úgy érezzem magam mintha végre hazatértem volna.
Zihálva húzódtam el tőle.

-Menjünk haza..

Suttogta miközben megigazította összegyűrődött pólómat, áthúzta rajtam a biztonsági övet. Imádtam hogy ilyen gondoskodó.
Elindította az autót, s végre magunk mögött hagyhattuk a pokol kapuját. Valamiért úgy éreztem Louisból sosem elég. Legszívesebben lefestettem, s egésznap bámultam volna. Ezzel csak 2 probléma volt.
Egy, Nem vagyok Picasso.
Kettő, biztos vagyok benne hogy Louis nem bírna megülni a fenekén ennyi ideig.
A gondolatra elmosolyodtam, ami neki fel is tűnt, majd szintén mosolyogva rákérdezett.