csak egy csók | 𝕞𝕚𝕟𝕤𝕦𝕟𝕘 |

*•.¸♡ 2. ♡¸.•*

*Minho*

Másfél hónap...

Pontosan ennyi idő telt el azóta a bizonyos délután óta, amikor azt a feladatot kaptam, hogy meg kell csókolnom egy csapattársamat.
És még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ki legyen az. Egyszerűen nem megy. Nem vagyok képes rá.
De mostmár csak én nem csináltam meg a kihívást, ami elég gyanús lehet.

Ki kell szellőztetnem a fejemet.

Ha sétálni megyek, az általában segíteni szokott a döntéseim meghozatalában. Ilyenkor nem kell a dalokkal, a fellépésekkel vagy a srácokkal törődnöm. Csak én vagyok és a gondolataim.

Ezt teszem most is. Nem szólok a többieknek, hogy elmegyek. Még mielőtt kilépek a szobából, magamra kapom a pulcsimat és elindulok, de nem a fő kaput célzom meg, hanem a hátsót, hogy még véletlenül se vegyenek észre.

Csendben battyogok egy kihaltabb, de gyönyörű utcán. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy otthon mennyit sétáltam a szüleimmel, főleg ősszel, amikor hullottak a falevelek. Anyukámmal mindig gesztenyét vagy levelet gyűjtöttünk. Mikor hazaértünk, sokszor segítettem apukámnak söpörni. Idilli pillanat, amiről tudom, hogy nem nagyon lesz többé.

Felnőttem. Debütáltam. Énekes vagyok. Egy híresség pedig nem jár faleveleket gyűjteni.

Édesapám azóta eléggé megöregedett, már nem söpri a leveleket, hanem egy géppel szívja össze őket, mert nagyon sokszor fáj a dereka. Édesanyám sokat dolgozik, nincs ideje gesztenyét gyűjteni, de ha lenne is, nem tudna értük lehajolni, mert ő is öregszik. Ezt az elején nagyon nehezen tudtam elfogadni, de mára a többiek segítségével sikerült. Nekem ők a második családom. Bármit megtennék értük, és remélem ez visszafelé is így van.

Némán sétálok, eszembe se jut bekapcsolni a zenét a fülhallgatómban. Ez most csak az én délutánom, nem ronthatja el semmi se. Csak az avar halk recsegését hallgatom a cipőtalpam alatt, ami megnyugtat. Imádom ezt az időt. Egyszercsak megbillenek és majdnem elesek, aminek következtében a telefonom kiesik a zsebemből. Reflex szerűen kapcsolom be, ekkor szembesülök azzal, hogy mennyi az idő.

17:26, két órája jöttem el a dormból. Vissza kéne mennem.

Még teszek pár lépést előre, majd hirtelen megfordulok, és hazafelé veszem az irányt. Mikor már épp nyomnám be a 'hívás' gombot, szembesülök a ténnyel, miszerint vagy harminc nem fogadott hívásom van a srácoktól. De már nem volt időm visszahívni őket, mert mikor befordultam az utcánkba, Jisung bombaként csapódott belém, ennek következtében mindketten elterültünk az elsárgult levelekkel tarkított betonon. De én jártam rosszabbul, Jisung esett rám.
Lehet, hogy ennek a következtében fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy az ő segítségét fogom kérni a kihívásban...

-Na végre, hogy itt vagy. Nagyon aggódtunk érted. Miért tűntél el ilyen hirtelen? Valami baj van? - zúdít rám egyszerre mindent a fiatalabb, hogy én csak kapkodom a fejemet.

-Nem, nincs semmi baj. Viszont... Lenne itt valami, amiről beszélni szeretnék veled. - kezdtem óvatosan.

-Persze, mondd csak. - kászálódott fel, hogy aztán a sarkára ülve kiváncsian várhassa, vajon mit fogok mondani neki.

-Szóval arról lenne szó, hogy egy kis segítség kéne a kihívásomban.

-Nagyon szivesen segítek. - vágta rá egyből.

-Csak az itt a gond, hogy Seungmin barátunk jól megszivatott, így nagyon gáz feladatot kaptam.

-Jeonginénál is gázabbat? - kérdezte röhögve.

Apropó Jeongin... szegény azt kapta, hogy fél percig dobáljuk őt vizilufival. Ami nyáron még jól is esett volna, de a hülyéje pár napja csinálta meg, és utána majd' megfagyott. De Changbin se járt sokkal jobban, neki négy nyers tojást kellet kettétörnie a fején.

-Az enyém másabb jellegű. - mondtam sejtelmesen.

-Reméltem is. Nem akartalak volna lufival dobálni, vagy ilyesmi. - nevette el magát.

-Ezután nem a lufi lesz a legnagyobb bajod. - sziszegtem halkan, szinte magamnak, de sajnos meghallotta.

-Tessék?

-Semmi, semmi. Menjünk vissza, ha még ma meg akarjuk csinálni.

Jisung gyorsabban pattant  fel a földről, így nekem nyújtotta a kezét, amit elfogadva sikerült is felállnom a hideg betonról. Az út a házig kínos csendben telt, de nem nagyon zavart. Legalább még egy kis ideig gyönyörködhettem a szép őszi tájban.

Mikor visszaértünk, a többiek szinte egyszerre ugrottak oda az ajtóhoz. Nem tudtam elképzelni, hogy miért aggódtak ennyire értem. Hiszen csak sétáltam.

-Minho! Te hülye állat, miért nem szóltál, hogy elmész? Tudod te, hogy mennyire aggódtunk?! Hogy valami bajod esett?! Mert a telefont felvenni luxus ám! - kezdte ilyen szép finoman Changbin.

-Bocsi srácok, elszaladt az idő, én se terveztem ennyi ideig maradni. A telefonom meg nem volt felhangosítva, ezért nem vettem fel.

-Oké, az a lényeg, hogy jól vagy. - mondta Chan, ami őszintém, baromi jól esett.

-Viszont, ha most megbocsájtotok, nekünk Jisunggal...

-Jaj, te kis sunyi, hát miért nem ezzel kezdted? - mondta szemtelenül Jeongin, de nem is nagyon figyeltem rá.

-A kíhívásomat akarom megcsinálni, és ahhoz kell Jisung segítsége. - mondtam a többi, értelmes, csapattársamnak.
Erre a kijelentésemre Seungmin rögtön felröhögött. Ha, ha, nagyon vicces...

-Persze, menjetek csak. A nagy teremben lesztek? - kérdezte Hyunjin.

-Szerintem igen. Jisung? - kérdeztem a mellettem állót.

-Oké. - vonta meg a vállát.

-Akkor mi mentünk. - intem egyet, majd a fiatalabb fiúval a nyomomban elindultam a kijelölt hely felé.

A terembe a kamera már be volt készítve, hogy rögtön használni tudjuk.

Nem akarom
Ez az első gondolatom, mikor belépek a helységbe, és leülök a kamera elé. Félek. Félek Jisung reakciójától. Félek a többiek reakciójától. Félek a rajongók reakciójától. És ha megtudják, akkor a szüleimétől is. Gyáva vagyok, ez az igazság. De már nincs vissza út, ugyanis Jisung a kamera bekapcsoló-gombja felé nyúlt, de még időben megállítottam.

-Mi az, Minho. Valami baj van? - kérdezte, miközben azokkal a nagy, barna szemeivel vizslatni kezdett.

-Hát, egy iciri-piciri lehet, hogy van. - néztem rá aggódva.

-Mondd el nyugodtan, meghallgatlak. - mondta kedvesen, de rajtam ez se segített.

-Szóval az van, hogy ... - itt megálltam, mert egyszerűen nem jött ki több hang a torkomon.

-Mondjad bátran. Mi a gond? A kihívással kapcsolatos? - Beletrafált.

-Igen. - nyújtom el kicsit a szavakat. Szedd össze magadat Minho! - Szóval az van, hogy az én kihívásom az volt, hogy meg kell csókolnom egy csapattársamat. - hadartam el gyorsan. Mintha egy aprócska kő gördült volna le a szívemről.

-Ohh ...

Ennyi volt az össz reakciója, de nem is vártam többet. Végül is, jobban kezelte a dolgot, mint én amikor megtudtam.

Ebből semmi jó sem fog kisülni...

Na te jó ég, hát ezt is megéltem. Kint van a második rész, remélem tetszik💕