panic attack (novel)

Not Me

Félek. Hogy mitől? Attól hogy ha belenézek a tükörbe nem önmagam reflexiója tekint majd vissza rám. Rettegek, apróra görnyedve kúszok a sarokba. Lenézek kezeimre és mintha bábokként irányítanám őket. Nem én vagyok. Testem minden porcikája félelemtől reszket. Mint egy filmben, kívülről szemlélek csupán. A fejemben csak a zaj van, a világ csendes és mégis olyan rettenet hangos ez a csend. Vajon ilyen érzés megőrülni? Vagy csak álmodok csupán? Ez nem is a valóság. Ki vagyok én? Emlékeim foszlányaiba kapaszkodom, kétségbeesetten. Nem akarom elengedni önmagam, mert akkor talán sosem találok vissza. Könnyek gyűlnek szemembe, látnom kell, hogy még én vagyok, hogy még itt vagyok. Ülök szobám romjai között és nemtudom ki gyűjtötte össze mind ezt a sok emléket. Nem értem miért volt számomra fontos mindez. Felnézek a képekre és nem tudom kiket ábrázolnak. Három fiatal legszebb ruhájukat felöltve. Tudom a nevüket, mégsem ismerem fel őket. Tán csak egy más világ szellemei egy más élet emlékei. Végig simítom az ismerős falakat amelyeket még talán sosem láttam, végig nézem a könyveket amiket valaki nagy becsben őrizget. Ezek mind az enyémek, ezek az emlékek engem őriznek, segítenek meglátni ki voltam, ki az aki elveszett. Kié ez az élet? Haza kell mennem. Megérintem a hideg fémet lenyomom a kilincset és mint egy tolvaj lopva osonok el. Belenézek a lány szemébe , fekete haja éllettelenül lóg arca mellett. Kíváncsian tekint vissza rám egy ismerős barna szempár, fekete szemöldök keretezi arcát, fekete szempillái alól néz fel, ki vagy te? Felé emelem kezem ő pedig felém az övét. Tekintetünk összeér, de a kezek monoton mozgása nem áll meg. Ujjaink összeérnek, hmm milyen hűvös. Fejem lassan a hideg tükörnek döntöm. Visszazárom magam mögött az ajtót, megtaláltam önmagam. Hazaértem.

Kellemes olvasást. :)