narancs és fekete

🎃

Pálfi Anett egy karamellaillatot árasztó gyertyának adott lángot, amikor rádöbbent, hogy október utolsó éjszakája kopogtat a bejárati ajtón – csekély négy barátja személyében. Elsőnek a kiszemeltje, Balázs tipegett át talpig feketében a rumlis, mécsesektől fényes szűk előszobán, majd lassan a többiek is bekúsztak, hogy üdvözölni tudják a házigazdát.

Anett nem számított a társaságra, de szerencséje volt, hogy ennyire megszállottja a kelta ünnepnek, és évről évre narancssárga-fekete színekbe pompáztatta lakását. A nagy hirtelenségben sminket viszont nem vitt az arcára, pedig szeretett volna, bár nem érezte többnek vagy kevesebbnek magát. Egyszerűen maximalista volt, és ezt nemigen tagadta.

A társaság leült az asztal köré, és megvárták, míg Anett kiszolgálja őket. Kekszet, üdítőt és csipszet rakott az asztalra, a rádió hangerején is tekert egyet. Michael Jackson Thrillere hangzott fel, miután felsorolták a híreket. A kölyök cirmos, Latte felkelt kipárnázott helyéről, és a kólát szürcsölő Linda ölébe rugaszkodott.

– De aranyos vagy – simogatta meg pihés kobakját, és titokban egy falat pogácsával is megkínálta. Gazdája leginkább a hűtőt figyelmeztetve felkiáltott, és kihúzott a frigóból egy tálca tésztába mumifikált virslit: – Pogácsát ne adjatok neki, mert rosszul lesz tőle! Tesóm is megkísérelte, de nem lett jó vége – azzal a hűtőajtót egy hatalmas lendülettel becsapta. A bűnös lány arca vöröslő pacákká alakult, a kisállaton viszont semmi betegségre utaló tünetet nem tapasztalt... még.

– Nem kellett volna ennyire felkészülnöd. Amúgy sem zavarunk sokáig – váltott témát Ede, majd fogaival szétzúzta a kiállított sajtos ropit.

– Dehogynem! Tudjátok, hogy imádom a halloweent. Egyáltalán nem zavartok, de ezt tudjátok.

Lindát iszonyatos bűntudat marta, de túl félénk volt ahhoz, hogy hangot adjon annak, amit tett. Egyszerűen... utált a rossz lány maradni, ezért inkább csendben maradt, hogy kiérdemelhesse a jó lány szerepét. Lelkiismeretesnek vallotta magát, és megfosztotta magát konkrétan mindentől, csupán mert nem akarta, hogy rosszul süljön el, és a csillagok másnak kedvezzenek (pedig hitt a csillagokban).

– Ki kell mennem... csak egy perc az egész.

Linda magára húzta bundás télikabátját, és magasszárú bakancsának a nehezen csúszó  cipzárját is felrángatta. Sapkáját a fénytelen, gubancos haja tetejére rakta, és mielőtt kilépett volna az ajtón, magához rántotta a táskáját.

Kint hideg volt, legfeljebb öt fok, és még a szél is fújt. Csapadék nemrég esett, ám az égbolt olyan száraz és tiszta volt, mintha egy hete nem látott volna sem esőt, sem felhőket. A lány viszont odavolt ezért az időjárásért. A szürkés égen szinte csillogott világos lehelete, orra vörösödni kezdett, ujjai beleremegtek a hidegbe.

– Kérlek, még ne öld meg magad. Boldogan jöttél, a barátaid kedvéért. Ne rontsd el, mint minden mást – szóltak a belső hangjai, és érezte, hogy szkandert játszanak a torkával. El akart indulni a kivilágított belváros felé, ahol ismeretlen együttesek adtak jótékonysági koncertet, túlárazott halloweeni édességet és minden narancssárgában virít. Vonzotta az ünnepség, de nem arról volt ismert, hogy cserben hagyja a barátait. Igazából nem is volt semennyire ismert. És igazán barátai sem voltak. Nem engedhette meg magának. A kilincshez ért, de végül mégis hezitált pár másodpercig. Döntése következményeképpen elengedte a kilincset, hátára kapta bőrtáskáját és halkan leszaladt a lépcsőn, majd remegve elindult a macskaköves sétálóutcán egyenesen a főtér felé.