Az Éjfél Játéka

5.fejezet - Fájdalom

Fogak csikorgása, imák zúgása, bordák törése, friss vér bugyogása, és az élet elmúlása. Szerte, amerre csak szem ellát. Vérfarkasok az elfeknek, démonok az angyaloknak rontottak neki, miközben a harag oly' erőteljes formát vett a csata körül, hogy tapintani lehetett, az izzó agressziót. Sorra hullottak egymásra az immár élettelen testek, s az élők, mind életükért küzdöttek, miközben halott társaikon, és ellenségeiken tapostak. Élet harcolt a halál ellen. Ám Ewabyst birodalmában, nem minden a boldog befejezés. Sajnos van, hogy egy-egy történet váratlan fordulatot vesz, és hirtelen minden megváltozik. Az elfek nimfái, mivel jótét lelkek, próbáltak életet lehelni a halottakba és ellátni a sebesülteket, ám erejük a végéhez közeledett. Ha egy nimfának elfogy a varázsereje, elveszti életét, és ernyedt, elhullott testéből virágok nőnek ki. A csata immár virágos rét volt. Minden egyes kis szirmot vörösre festettek. Az elhullott vér rezes szagánál, talán csak a látkép volt rosszabb. Kihűlt tetemek százai borították a talajt, ki tudja, tán amikor a földön landoltak, még nem mindegyik kapta meg a halál kegyes, hűvös csókját. De mostanra már egyik sem mozgott. Nem küzdött levegőért. Holtan, élettelenül feküdtek szerteszét.

Én is harcoltam. Egy voltam az életükért küzdő harcosok közül. Hirtelen éles szúrást éreztem oldalamban, és összerogytam a földön, miközben kezeimmel próbáltam tompítani a vér csordogálását. Mindenki mindenkin felül akart kerekedni. Tudtam, itt a vég. A harcoló tömeg átgázolt rajtam, éreztem ahogy lassan összenyomnak, hallottam csontjaim ropogását, amint egy újabb harcos taposott rám. A látásom egyre inkább homályos volt, és nem láttam semmi mást, csak oldalamból bugyogó lángvörös vérem. Egyre kevésbé fájt. Szépen, fokozatosan gyengültem, sokkal nehezebb volt nyitva tartani a szemem, mint azelőtt bármikor. Már épp feladni készültem, mikor meghallottam édesanyámat:

- Nylia! - kiáltotta élesen - Segíts! Nylia! Kérlek! - zokogott.

Sírása egyre távolabbinak tűnt. Felülkerekedtem bordáimban érzett fájdalmamon, és a vérveszteség miatt érzett gyengeségemen, feltápászkodtam a földről, majd rohanni kezdtem. Még nem tudtam hová, csak futottam. Egy dolog lebegett szemeim előtt: Édesanyám.

- Anyám! Anyám, merre vagy? - kiabáltam torkom szakadtából, a sírás határán állva.

- Segíts! - jött a válasz anyámtól.

A hang irányába szaladtam, majd egyszer csak megpillantottam édesanyám, amint egy vérfarkast próbál megfékezni. Látszott rajta, hogy ereje fogytán van, a farkassal ellentétben, aki egyre erősebbnek és erősebbnek tűnt.

- Anyám! - kiáltottam ismét, és a könnyek ellepték szemeim. - Anyám, tarts ki! Kérlek, csak még egy ki- - ám sajnos mondandóm nem bírtam befejezni. A farkas ráugrott édesanyámra, aki erőtlenül terült el a földön. Könnyek szöktek szemembe, pupillám kitágult, szívverésem felgyorsult, szám kiáltásra nyílt, vérem felpezsdült, és szemeim sárgás-narancsos árnyalatot vettek fel. Barna hajam megfehéredett, körmeim meghosszabbodtak, hallásom kiélesedett, szemfogaim hegyesek lettek és immár támadásra kész voltam. Nem tudtam kontrollálni magam, a harag, mely szívemet gyötörte, úrrá lett rajtam, és onnantól egy gondolat vert szöget fejembe: „Ölj, vagy téged ölnek meg!“