Az Éjfél Játéka

8. fejezet

- Mozgás! - kiáltott rám az egyik ajtóban álló, kicsit sem megnyerő fazon.
- Kérdés nincs! Parancsot teljesítünk. - szögezte le a mellette álló, nála jóval magasabb és ijesztőbb egyén. Mivel nem voltam hajlandó megmozdulni, így a nagyobbik megragadta alkaromat és maga után húzott.
- Hagyjátok abba! Nem akarom! Büdös vérfarkasok! Engedjetek el! - köptem egymás után a szavakat, amik sajnos egyáltalán nem hatották meg őket. Miután realizáltam, hogy reménytelen helyzetbe csöppentem, úgy döntöttem nem szaporítom tovább feleslegesen a szót.

Felmértem a környezetem, hogy ha esetleg szökni próbálnék, mennyi esélyem lenne. Többek között figyeltem az arcokat, a hangokat, az illatokat... Az alacsonyabbik, de így is kellően magas fickó fiatal volt. Arcát egy éktelenkedő sebhely díszítette a szeme tájékán. Haja egyenes volt és hófehér. Ápolatlanul estek homlokára rövid tincsei. Komoran sétált a magasabb pasas mellett, amikor egyszer csak elvigyorodott, ezzel megmutatva hegyes fogait. Mintha csak a pillanat hevében történt volna, úgy arca ismételten megkomolyodott.
- Farkas így, vérfarkas úgy... Ha tudnád te azt, te kis csitri... - dünnyögte visszafolytott mosolyával.
- Hide! Pofád lapos, semmirekellő! - parancsolt rá a nagydarab fickó.
- Ugyan már Flock, ő is biztos tudja miért van itt. - győzködte a fiatalabbik, akinek neve minden bizonnyal Hide. Flock (mintha mit sem hallott volna) csak lépkedett előre, célirányosan.
Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna az előbbit. Hiszen tisztában voltam vele. Apám vérfarkas. Így egy részem nekem is az. Teljes szívemből gyűlölöm származásomat, de kit is áltatok?
- Nem vérfarkas vagyok, hanem elf. Mint anyám. - próbáltam vigasztalni magam. Ekkor a magasabbik fickó, Flock, éjfekete hajjal, aki jóval idősebbnek tűnt Hidenál, eleresztette a karom.
- Megérkeztünk. - mondta határozottan, aztán meglökte a hátam, ezzel betessékelve egy hatalmas terembe.

A trónteremnek kinéző, pompás látványt nyújtó helynek köszönhetően mellkasom lüktetni kezdett. Semmi sem hagyott nyugodni. Az elrablásom, a sötétség, majd hirtelen elémtárulkozó fény, az emberek, de legfőképpen az illatok. Távoli illatokat éreztem, már-már lehetetlen távolságból. - Hát valóban egy nyamvadt farkas vagyok... - gondoltam magamban. Ahogy peregtek előttem a képkockák, úgy egyre inkább összezavarodtam. Gondolataimból egy hirtelen rúgás rázott fel, ami a hátamat érte. Bár nem akartam kimutatni, de felszisszentem fájdalmamban.
- Azt mondtam itt vagyunk. - emelte fel hangját Flock.
- Hogy merted... - hallottam meg egy ismerős hangot a terem végéből. - Hogy van bőr azon az átkozott képeden megrúgni a lányomat? Takarodj! - folytatta nyugodtan Ő. Az apám.
Flock meglepetten és dacosan kiviharzott a teremből, Hide-ot hátrahagyva. Az ajtó csapódása és a felém közeledő büszke léptek visszhangja voltak, amik biztossá tettek: Ez nem egy álom. Aligha tudnám elfelejteni apám barna, vállára omló haját, és borostás arcát azzal a sárga szempárral. Tekintete csak úgy izzott. Erőt sugallt magából, és persze a tipikus elmebajt, amit egy klán vezére legtöbb esetben magában hord.
- Drága, szeretett lányom! Nylia! - kezdett bele mézes mázas szavaival - Mikor is volt? 10 éve? 11?
- 14. - vetettem véget találgatásainak.
- Oh hogy repül az idő! Felnőttél. Éppen olyan szép vagy, mint az anyád egykoron. - merengett el egy pillanatra.
- A lényegre. - mondtam, még látszólagos higgadtsággal - Miért vagyok itt? Semmi keresnivalóm egy ilyen undorító helyen, ezek között a szánalomra méltó farkasok közt. - néztem egyenesen azokba a fénylő, sárga szemekbe.
- Milyen kegyetlen! - nevetett fel a farkaskirály - Valóban az én lányom vagy. - tette hozzá gúnyos mosollyal az arcán. Tudta! Tudta jól, hogy mi az ami könnyen feldühíthet.
- Kár, hogy egy büdös, önző farkas az apám! - kóstolgattam én is a türelmét.
- Vigyázz mit mondasz! - horkant fel - A lányom vagy, de nem tűröm a sértegetést.
- Van képed 14 év után még a lányodnak nevezni? - komolyodtam meg - Az apám vagy, de számomra már akkor meghaltál, amikor szótlanul elsétáltál és többé nem jöttél vissza. Csak az üres emlékek maradtak és a hazugságaid. - lehajtottam a fejem és ökölbe zártam kezeim. - Mégis mi volt neked az anyám? Csak egy játékszer? Használtad, majd amikor meguntad, eldobtad őt velem együtt és tovább álltál!

Néma csend... Apám tekintete elködösült. Újra rám nézett, ám ezúttal olyan ridegen, mint még soha.
- Valóban. - kezdte alig hallhatóan - Egy ócska játék volt. Se több, se kevesebb. De mondd csak, Nylia... Talán te egy pillanatra is elhitted, hogy valaha is szerettem őt? - mosolyodott el csalódottan. Mintha az elméje és a kimondott szavai közt csupán egy jéghegy heverne. Nem jutnak át az őszinte gondolatai azon a hideg páncélon.
- Miért vagyok itt? - szólaltam meg néhány másodperc elteltével visszaterelve a beszélgetést az eredeti témához.
- Vérfarkas vagy. Ha tetszik, ha nem. Mától itt élsz, edzeni fogsz.
- Mi...? - akadtak el szavaim.

Bármit mondhattam volna. Mondjuk, hogy nem akarok itt maradni, hogy vissza akarok menni Agathához, hogy együtt akarok lenni édesanyámmal, vagy egyszerűen csak annyit, hogy nem vagyok egy csapzott farkas. Akár nekiállhattam volna kiabálni, kapálózni, harcolni és szembe menni mindenkivel. De nem tettem. Nem jöttek a szavak, nem mozdultak a végtagjaim. Csak bámultam apámra megtört tekintettel és elfogadtam a sorsomat. Legalábbis ő ezt hitte.

Hide elkísért egy szobába. A falak kőből voltak, a padló fenyődeszka, rajta egy lenyúzott medve bőre. Az ágy két személyes volt, az ablakok hatalmasak voltak. „Hová kerültem?“ Csak ez az egy kérdés ismétlődött bennem újra és újra, és bár a választ tudtam, de képtelen voltam elhinni. Hide kiment a szobából, és én körbenéztem. Kinyitottam a szekrényeket, amik telve voltak ruhákkal és különböző prémekkel. Mivel a ruháim a több napi megterhelés hatására teljesen tönkrementek, így első dolgom volt átöltözni.

Éppen a hajamat fésültem, amikor kinyílt az ajtó és egy fiú rohant be rajta. Látszott rajta, hogy ugyanolyan meglepett volt, mint én, amikor megláttuk egymást. Esélyt sem adott rá, hogy bármit kérdezhessek, egyből megszólított.
- Gyorsan! Bújtass el!
A pillanat hevében gondolkodás nélkül begyömöszöltem az ágy alá a nálam nagyjából egy fejjel magasabb fiút és csendben vártam, hogy valaki megint rám törje az ajtót. Nem tartott sokáig, hirtelen egy őr féleség rohant be, sebhelyes arccal.
- Hol van?! - vont kérdőre egyből.
- Mégis ki? - játszadoztam tettetett megdöbbentséggel.
- Az a semmirekellő fiú!
- Nem tudom milyen fiúról beszél, de önnek aztán van mersze megzavarni a farkaskirály lányát készülődés közben. - vetettem oda neki egy démoni mosolyt - Vajon mit szólna apám, ha tudná mit tett? A szemét kaparná ki először, vagy netán a nyelvét tépné ki?

Az őr elsápadt a döbbenettől, majd elnézést kérve kiment a szobából. - Lehet, hogy apám egy szörnyeteg, de legalább valami haszna is van - gondoltam.
Az idegen fiú kimászott az ágy alól, majd vigyorogva elém lépett.
- Nocsak, csak nem a király lánya? Úgy látom nem félsz piszkos játékhoz folyamodni sem.
- Nocsak, csak nem egy szökevény? Úgy látom nem bánod, ha visszahívom az őrt, és átadlak neki. - mosolyogtam rá és elindultam az ajtó felé. A fiú pimasz tekintetén úrrá lett a kétségbeesés.
- Ne ne ne! - jött utánam, majd a falnak szorított - Nehogy megtedd, ha elkapnak, újra bezárnak... - kérlelt fájdalmasan.
A helyzetnek köszönhetően teljesen zavarba jöttem. A vállára helyeztem kezem, hogy jelezzem neki: túl közel van. Amikor feltűnt neki zavartságom, ismét vigyorogni kezdett. A személyisége olyan, akár az üveg. Tiszta és átlátszó, de könnyen megtörik. Csak nézett rám azokkal mogyoróbarna, pimasz szemekkel, amelyek kilátszottak sötétbarna haja alól. Melegséggel tölt el ránézni. Mint egy réges régen elfeledett emlék. Érdekes fiúnak tűnt, így kérdezni kezdtem.
- Ki vagy? Miért akarnak bezárni?
- David vagyok, a vezetéknevem számomra is ismeretlen. 19 éves vagyok, egyértelműen vérfarkas. Hibát követtem el, így most kergetnek.
- Milyen hibát?
- Legyen az egyelőre titok. - tette mutatóujját szája elé.
- És hová akarsz menni, ha ennyire veszélyben vagy?
- Hogyhogy hová? Itt maradok. - mondta, mintha ez magától értetődő lenne.
- Hogy ... Mi? - sokkolódtam le - Nem, itt biztosan nem maradsz! - ellenkeztem.
- Itt vagyok legnagyobb biztonságban. Ha elkapnak, akár el is mondhatom nekik, hogy rejtegettél. Tudom, hogy apáddal nem vagy éppen jó viszonyban. - mosolyodott el, már csaknem ördögien.
A saját csapdámba estem bele. Gratulálok Nylia, ehhez tehetség kell!