Az Éjfél Játéka

4.fejezet - A látomás

Némi hezitálás után bekopogtam.

Agatha dugta ki fejét a résnyire nyitott ajtón, majd dünnyögött valami köszönés félét és betessékelt a házba. Eléggé lehűlt a levegő így estére, épp ezért felüdülés volt bemenni a meleg kis viskóba.

Ahogy beléptem a házba, valami furcsa érzés kerített magával. A gyógynövények illata betelítette a helyiséget. Kellemes színek uralkodtak a falakon és tárgyakon egyaránt. A halovány gyertyafény körbelengett mindent körülöttünk. A nyugalom átjárta minden egyes porcikámat, jó érzés volt ott lenni.

Gondolatmenetem Agatha rekedtes hangja zavarta meg.

- Szóval úgy döntöttél hajlandó vagy hinni nekem. - állapította meg.

- Csak hogy tisztázzuk: - kezdtem bele - Nem azért jöttem mert hiszek magának. Az egyetlen oka annak, amiért itt vagyok, az az, hogy szeretnék hinni. - szögeztem le - Kérem, mesélje el részletesebben amit látott.

Helyet foglaltunk. Agatha halványan elmosolyodott, majd a kezem felé nyúlt. Bizonytalanul tettem kezeim érdes, meggyötört kezei közé. Hirtelen minden eltűnt. Nem láttam mást, csak sötétséget.

Amint szemeim hozzászoktak a feketeséghez, meghallottam apám hangját. „Nylia! Nylia!“ kántálta egyre hangosabban. Amikor azt hittem már, hogy hamarosan megsüketülök, minden csöndes lett, és azon nyomban megjelent a kép.

Egy csatatéren voltam, minden vérben fürdött. „Nylia, segíts!“ kiabálta apám fájdalmasan. Felkaptam fejem és nyomban felé siettem. Nem törődtem vele, hogy soha nem keresett. Nem érdekelt, hogy csak párszor hallottam felőle. Az egyetlen, amivel foglalkozni tudtam, az volt, hogy épségben tudjam őt és mindenki mást.

Majd ismét képszakadás és ahogy sikerült feleszmélnem, Agatha-t pillantottam meg magam előtt és szúrós tekintete mélyen az enyémbe fúródott.

- Na? Elhiszed? - kérdezte egyre türelmetlenebbül.

- El. - mondtam kurtán, miközben még mindig a korábban látottak képe lebegett szemeim előtt.

- Na, remek! - pattant fel hirtelen mellőlem és kutatni kezdett a régi pergamenek közt. Pár percig csak figyeltem, ahogy kotorászik és azon zsörtölődik, hogy semmit sem képes ilyen kupiban megtalálni, amikor megfordult és elégedett arcott vágott.
- Mondd csak Nylia, - kezdett bele - az a vérfarkas... Apád volt, igaz? - nem feleltem, csak bólintottam.
- Nem lehet, hogy te is örökölted édesapád képességét? - szögezett felém egy újabb, igencsak érdekes kérdést.

- Nem hiszem. - feleltem egyszerűen - Arról már minden bizonnyal tudnék, nincs igazam? - vetettem oda.

- Hát, ami azt illeti, 21 éves korodik akármi megtörténhet. - gondolkodott - Rendben! - pattant fel - Csináljuk!

- Mégis mit?

- Elő fogjuk hívni az erőd! - mondta minden kétség nélkül.

- Lehetetlen. - álltam ellent ismét.

- Ugyan Nylia, csak egy hetet adj! Meglásd, nem bánod meg. - kérlelt.

Nem feleltem, csak nagynehezen bólintottam egyet. Megidéztem Liliant és megkértem, szóljon anyámnak, hogy pár napig nem megyek haza.

Későre járt már, így lekuporodtam a kandalló elé és szemhéjaim elnehezedtek. Elaludtam.