Pótolhatatlan (16+)

Nem szerethetsz engem

– Arra gondoltam, ma elmehetnénk valahova kávézni. Mit szólsz hozzá? – semmit sem szólt, játszotta tovább az őrült némasági fogadalmát. – Szuper, akkor elviszlek a kedvenc helyemre. Tizenegykor indulunk! Beszélnünk kell a melóról. Miután megetted, készülj el! – adtam ki a parancsot, majd elhagytam a szobáját. Megreggeliztem, fogat mostam és vártam Monára. Ilyenkor már rég készen szokott lenni. Hol a fenében van? Megindultam a szobája felé és egyszerűen benyitottam hozzá. – Ha még pizsamában vagy, akkor... – abban a pillanatban esett le, hogy épp akkor öltözött fel, így egy szál nadrágban és melltartóban állt előttem, én pedig szó nélkül kihátráltam, és becsaptam az ajtót magam mögött. – Azt a kurva! – sóhajtottam suttogva, és éreztem, ahogy lüktetett, illetve lángolt az egész fejem zavaromban. Rövidesen nyílt az ajtó, ő pedig szigorú tekintettel nézett rám, miközben elvonult mellettem a fürdőszoba irányába tartva. A retinámba égett a kép, ahogy előttem állt abban a halvány rózsaszín melltartóban. Nagyon nem jó ez így... Nem érezhetek iránta semmi ilyesmit! Ez nem helyes... Gyorsan lekevertem magamnak egy pofont, hogy kijózanodjak abból a kábult állapotból, amibe kerültem, és valljuk be, hogy tökéletesen bevált ez a módszer. Fogalmam sincs miért bízott meg bennem rögtön. Tudom, hogy ő is figyelt abban a három hétben. Így kellett történjen, hogy mi ketten, éppen akkor egy kocsmába menjünk. Kicsit még gyerekes, de kétségtelen, hogy okos, szép és vagány csajszi. Nem hiába tetszik Millernek. Egy ideje egyedül ő közeledett felém, és akármennyire is bunkó, illetve elutasító voltam vele, ő nem adta fel. Ekkor lépett mellém, jelenlétével pedig kirángatott engem a gondolataim közül. – Menjünk! – indultunk a kocsihoz, majd miután beültünk, rögtön útnak is indultunk. – Egy sikeres kávézóba viszlek. Legalább ötven kávé van náluk, szóval lesz miből választani – Mona továbbra sem szólt hozzám, csendben nézelődött kifelé az ablakon. Nem adhattam fel, nekem is úgy kellett küzdenem érte, ahogyan ő küzdött azért, hogy megismerhessen engem. – Egy idő után meg kell szólalj, Blue. Én vagyok az egyetlen, akire számíthatsz, csak mondom – erre gúnyosan nevetni kezdett, és továbbra sem nézett rám, csupán az ablakon át figyelte a mellettünk elsuhanó több emeletes épületeket.

– Jó vicc volt. Egyáltalán nem számíthatok rád, nem tudom, hogy honnan veszed ezt. Igazából azt sem tudom ki vagy valójában. Semmit sem tudok rólad, csak azzal vagyok tisztában, hogy hazudtál nekem, illetve elraboltál engem.

– Nem raboltalak el – kértem ki magamnak. – Én csak gondoskodni akarok rólad, és nem zárnálak be, ha nem féltenélek a rendőrségtől – parkoltam le a kávézónál, majd miután lezártam a kocsit, befelé indultunk.

A pulthoz sétálva a kínálatot kezdtük felmérni. Én egy sima erős kávét választottam, némi tejszínhabbal, illetve csokireszelékkel a tetején. Mona választása egy fehércsokis cappuccinora esett, ami viszont nem szűkölködött a tejszínhabban. Miután kikértük a két kávét, azután leültünk egy kétszemélyes asztalhoz. A helyiséget ellepte a különböző ízesítésű friss kávék keverékének az illata, amit én eléggé kedvelek. Kávék mellett sütiket is lehet itt venni, ami nagyjából instant diabétesz. Egymással szemben ültünk, miközben Mona a műanyag poharat tapogatta, de egy kis idő után mindig elemelte róla vékony, kecses ujjait, ahogy kellemetlenné vált a hőmérséklete számára. – Sajnálom, tényleg! – tartottam szünetet reakcióra várva. – Beszéltem Millerrel rólad. Tudna neked személyi asszisztens állást, plusz te rendeznéd a merchandise eladásokat – tálaltam neki rögtön a melót, abban bízva, hogy hátha erre már mond valamit.

– Végül is, Clay amúgy is jó pasi.

– Micsoda szempont... – forgattam meg a szemeimet, miközben erősebben fogtam meg a kávéspoharat, szorításom helyén pedig kissé behorpadt a műanyag, mely erőtől az ujjaim is megfehéredtek a felületen. Mintha legbelül elpattant volna valami abban a pillanatban. Nem hagyhattam szó nélkül ezt a megjegyzését. – Te Blue! Amúgy az nem zavar téged, hogy tegnap este még engem smároltál le? – szegeztem neki kíméletlenül a kérdésemet. Arca vörösre színeződött és azt hittem, hogy fel fog robbanni ott helyben. Érezd csak azt az ideget, amit te szítottál bennem. Most már kvittek vagyunk.