JᴇɴLɪsᴀ OɴᴇSʜᴏᴛs

I

*Lisa szemszöge*

Lehajtott fejjel, zsebre vágott kezekkel, s szomorú gondolatokkal a fejemben szeltem az utcákat.

Gondolkodtam... A múlton, s a jelenen... Hogy visszasírom a régi időket. amikor még velem volt Ő.

Jobban kellett volna figyelnem rá. Az érzéseire, s arra, hogy mi esik neki jól, vagy éppen rosszul.

Miért?!... Miért csak most gondolkozom ezen? -sóhajtottam fel idegesen, majd fejemet hátra csaptam, s felnéztem a milliónyi csillaggal tarkított égboltra, mi ma különösen megragadta a figyelmemet.

A Hold, mi a Nap öreg barátja teljes pompájába ragyogott azon az éjjen. Magamra emlékeztetett.

Ha nincs a Nap és a fénye, nincs a Hold sem. Ha nincs Ő, ki beragyog, s a legjobbat hozza ki belőlem, Én sem vagyok más csak egy keserű személy.

Bárcsak azt mondtam volna amit hallani akart... Amit valójából gondoltam, csak féltem... Féltem az emberektől és a véleményeiktől. -hunytam le szemeimet, majd egy mélyet szippantottam a hűvös, őszi levegőből.

Amint ismét felnyitottam pilláimat, s kiélesedett a látásom, megpillantottam egy hullócsillagot. Megbabonázva figyeltem a jelenséget, majd el is mosolyodtam az éppen feltörő emlékeimen.

- Kívánj valamit! Ne hagyd elszállni. -nézett rám sötét szemeivel, mikben megcsillant a telihold fénye.

Elmosolyodtam, majd lehunytam a szemeimet, s egy kis habozást követően már kívántam is.

Alsó ajkamba haraptam, majd hirtelen egy kezet éreztem meg az arcomon minek hatására szemeim rögtön kipattantak, s kéz gazdájára pillantottam.

- De nehogy elmond, akkor nem válik valóra. -tette egy apró mosoly keretében mutatóujját az ajkaimra.

- Akkor... -fogtam rá gyengéden a lány csuklójára, majd elhúztam a szám elől a kezét. -Megmutatom. -vezettem derekamra kezét, majd lassan közelebb hajoltam gyönyörű arcához, s amint lehunyta szemeit be is zártam az ajkaink közti rést. -Szeretlek. -mondtam halkan miután elváltunk egymástól.

- Én is téged. -felelte egy hatalmas mosoly keretében, majd magához rántott egy szoros ölelésre.

Szomorkásan hajtottam le újból a boldog emlékekkel tömött fejemet, majd hirtelen egy hűvösebb szellő sietett végig a szűk utcán, minek hatására megremegtem, így arra a döntésre jutottam, hogy ideje lenne hazamenni.

Sajnálom... Sajnálom, hogy ezt tettem veled. -éreztem, hogy szemeim égni kezdenek, majd szép-lassan meg is jelent a legelső könnycsepp a szemem sarkában, mi végül kínzó lassúsággal szántotta át hideg arcomat.

Nem törődve a hideggel, leültem a tőlem nem is olyan messze helyet kapó padra, majd elkezdtem kutatni a zsebeimbe, hátha találok egy kóbor zsebkendőt.

Pár perc után meg is untam a keresgélést, s elfogadtam a tényt, hogy nincs, így csak szipogtam párat, majd tekintetemet átvezettem az út túloldalára... Ahol... Megpillantottam Őt.

Egy buszmegállóban didergett. Annyira összehúzta magát amennyire csak tudta, így még a szokottnál is kisebbnek tűnt, de így még aranyosabb volt.

Hosszú, barna haja a kabáttal fedett vállaira omlott, mibe nagy ritkán bele is kapott a hűvös szellő. Szemeivel az utat vizsgálta, néha-néha pedig az busz érkezésének irányába pillantott, de mind hiába mert a melegséget nyújtó busz nem jött.

Egy kis habozás után felkapta a fejét, majd tekintetét végig vezette az út túloldalán, ahol Én is ültem. Lassan haladt végig az épületeken, fákon, s padokon, majd hirtelen megpillantott, s lefagyott.

Vállait leengedte, így már nem tűnt annyira aprónak, s törékenynek. Éreztem, hogy egyenesen a szemeimbe néz, hogy nem tudja mit csináljon, mi lenne a helyes.

Egymásra irányuló figyelmünknek, az éppen akkor befutó busz vetett véget.

Szomorkásan ráztam meg a fejemet, hogy teljesen feleszméljek, majd szemeimmel követtem az éppen elhaladó buszt min azt hittem Ő is rajta van.

De, nem így volt.

Miután tekintetem reménytől duzzadva visszatereltem a buszmegállóba, újból megláttam.

Egy aprócska mosoly ült szája szélén mit próbált elrejteni, kisebb-nagyobb sikerrel, de éreztem... Éreztem, hogy örül, és azt is tudtam, hogy Ő is érzi azt, hogy Én örülök.

Alaposan körülnézett , majd miután megbizonyosodott arról, hogy nem jön semmilyen jármű, átsietett a túloldalra... A túloldalra ahol Én is ott voltam.

Szívem egyre hevesebben kezdett el verni, légvételeim is szaporábbak lettek. Féltem.

Lassan odalépett ahhoz a padhoz amin ültem, majd némán leült a másik felére, s nézni kezdte az előttünk elterülő úttestet. Követtem példáját, majd egy kis habozás után ajkamba haraptam, s erős vettem magamon.

- Sajnálom. -mondtam alig hallhatóan, majd óvatosan rávezettem tekintetemet.

Le voltak hunyva a szemei, de mosolygott é nem próbálta elrejteni.

- Hiányzol, és rájöttem valamire... -folytattam mondani valóm, mire kinyitotta szemeit, s kíváncsian felém fordította fejét. - Hatalmas hibát követtem el azzal, hogy azt mondtam, hogy már nem bírom tovább. Szerettelek... És... Még most is szeretlek. -néztem mélyen a lány szemeibe. - Csak féltem. Féltem az emberek és a családom véleményétől, és ezért inkább tönkretettem a Te és a saját boldogságomat is. -gyűltek ismét könnyek a szemeimbe. - Tudom, hogy ezt nem hozhatom ennyivel helyre, de... -mondtam volna tovább, de hirtelen felemelte egyik kezét, s mutatóujját az ajkaimra rakta.

- Nem kell magyarázkodnod. -jelent meg arcán egy újabb mosoly. - Te is hiányoztál. -vette el ujját az ajkamról, majd közelebb hajolt az arcomhoz. -Nagyon. -súgta ajkaimra, majd egy kis habozást követően bezárta az ajkaink közti rést.

"Gondolkoztam, hogy mit mondjak...

Magyarázd el miért hazudtam, és mond el min gondolkozom most

Most már teljesen más vagyok, jobb mint ahogy ismertél

Te elmentél innen és én itt maradtam, vizsgáltam, hogy kitől és mitől félek...

Más voltam, addig míg legutóbb rá nem döbbentem... Szükségem van rád

Most már teljesen más vagyok, jobb mint ahogy ismertél

Kérlek, szeress Drágám"