JᴇɴLɪsᴀ OɴᴇSʜᴏᴛs

III

*Lisa szemszöge*

A hűvös tél beköszöntésének köszönhetően a meleget aligha sugárzó Nap már lassan egy órája eltűnt az égboltról, így helyét felváltotta öreg barátja, a Hold, s annak hű társai, a milliónyi kisebb, s nagyobb csillagok, mik varázslatossá tették a hűvös éjszakát.

A lámpások, s az üzletekből szűrődő kevéske fény hangulatosabbá tette a kihalt, s szürke város utcáit, miken nagy ritka volt ha megfordult egy ember a hidegnek köszönhetően.

Zsebre vágott kezekkel haladtam a macskaköves sétányon, miközben tekintetemet makacsul a várost keresztül szelő folyó, csillogó vizén tartottam. Lépéseim egyre lassabbá váltak, a víz csillogása pedig egyre jobban magába szippantott.

Hirtelen mozgolódást kezdtem el hallani a sétány közepén végighúzódó, kisebb, fás részről. Fejemet a hang irányába fordítottam, majd megpillantottam, hogy a földre hullt, barnás- vöröses falevelek szüntelen mocorogtak.

Kíváncsian oldalra döntöttem a fejemet, majd egy kis habozás után egy apró lépést tettem a mozgolódó levelek felé, s várni kezdtem. Pár másodperc múlva megpillantottam egy pinduri orrot kibújni a levelek rejtekéből, majd szép- lassan láthatóvá tette magát a levelek alatt megbúvó süni.

Elmosolyodtam az aprócska élőlény láttán, majd miután teljesen kikecmergett a levelek alól megláttam, hogy egy nagyobb falevél szúródott fel szegény állat tüskéire, így óvatosan megközelítettem, s leguggoltam mellé, minek következtében összegömbölyödött az apróság.

- Nyugalom, nem bántalak. -mondtam szinte alig hallhatóan, majd megfogtam a hátára ragadt levelet, s levettem róla. -Így ni, máris sokkal szebb vagy. -mosolyodtam el, majd visszatornáztam magam álló pozícióba, s kezeimet ismét visszacsúsztattam a zsebem melegébe.

Egy apró mosoly keretében haladtam tovább a sétány macskaköves útján, majd pár méter megtette után egy sötét alakot pillantottam meg magányosan ácsorogni a széles út szélén lévő korlátnál.

Egy percig sem gondolkodtam, csak követtem a lábamat... Vagy, a szívemet.

Óvatosan megközelítettem az alakot, majd jobban szemügyre vettem. Egy lány volt. A korlátra könyökölve tartotta fejét, miközben a csillogó hullámokat vizsgálta.

Szívem egy hatalmasat dobbant, majd lábaim földbe gyökereztek, így minden akaratomnak ellentmondva egyhelyben maradtam, s csak néztem az elém táruló képet.

- Nem harapok. -motyogta édesen a lány, majd felkuncogott.

Feleszméltem lefagyásomból, majd lassan mellé sétáltam, s követtem példáját, így én is rátámaszkodtam a hideg, s kissé nedves korlátra.

Egy darabig némán álltunk egymás mellett, majd tekintetemet lassan a lányra tereltem.

Hosszú, barna haja, mi dúsnak, s puhának látszott, vékony kabáttal fedett vállára omlott. Sötét szemeivel a vizet tanulmányozta, míg ajkait egy kissé elnyitotta egymástól, így tisztán lehetett látni levegővételeit, mivel a hideg miatt cigarettafüstre emlékeztető pára jött ki azok közül.

- Mi olyan érdekes rajtam? -fordult felém egy kis habozás után mosolyogva, így feltűnt, hogy orra már vöröslik.

- Miért vagy itt, kint a hidegben, egyedül, ahelyett, hogy inkább otthon a jó meleg lakásban lennél? -érdeklődtem egy apró mosoly kíséretében.

- Néha jó ide kijönni, a folyóhoz... És... Gondolkodni. -fordította vissza gyönyörű arcát a víz felé. -Arról, hogy egyszer, majd a jövőben, kionthatóm hangomat a világ előtt. Hogy talán híres lennék. -sóhajtott fel egy picit.

- Hmm. -hümmögtem egyet, majd tekintetemet a magasba emeltem, s felfigyeltem egy csillagra, egy csillagra a milliónyiból, mi éppen lehullani készült.

- Nézd! -kaptam a lány kezéhez, majd rámutattam a lehulló csillagra. -Kívánj egyet, gyorsan. -mosolyogtam, majd a lány lehunyta szemeit, s kívánt.

- Remélem teljesül. -nyitotta ki szemeit egy kis idő elteltével.

- Szorítok. -jelent meg arcomon az eddiginél egy sokkal nagyobb mosoly.

- Köszönöm. -bólintott egy aprót a lány, majd mélyen belenézett a szemeimbe.

Haboztam egy keveset, majd akaratomnak ellent mondva lepillantottam a lány szépen ívelt, s telt ajkaira. Hamar észbe kaptam, így tekintetemet gyorsan visszatereltem szemeire mik csillogtak.

- Hiszel... -kezdte el nagyon halkan. Olyan halkan, hogy minden figyelmemet csak rá tereltem, hogy pontosan értsem amit mondani akar.

- Miben? -kérdeztem egyre hevesebben dobogó szívvel.

- Hiszel... Az, első lá... -folytatta volna, de a csuklóján lévő óra hirtelen csipogni kezdett. -Basszus. Ennyi az idő? -csapott egy aprót a homlokára. -Sietnem kell. -hadarta, majd már szedni is kezdte a lábait.

- Várj! -kiáltottam utána, mire megtorpant, s kérdőn rám pillantott. -Még a nevedet sem tudom. Én Lisa vagyok.

- Jennie. -felelt kérdésemre, majd már el is sietett.

Jennie...

Vajon, holnap is itt találom?

Egy sóhaj keretében fordultam vissza a folyó vize felé, majd felnéztem az égboltra, s lehunytam a szemeimet.

Ez a hely lehetne a rajtvonalunk?

*másnap, napnyugta után*

A nap folyamán fehér köpenybe burkolózott a város.

Sietős léptekkel haladtam arra a helyre ahol találkoztam vele... Jennie-vel.

Lábaim már kezdtek fájni a tempótól, de érdektelenül haladtam tovább a hely felé... A helyünk felé.

Kissé lihegve lassítottam tempómon miután a helyünk közelébe értem, majd véglegesen meg is álltam, s ismét rátámaszkodtam a korlátra, majd előhalásztam a zsebembe süllyesztett telefonomat, s rápillantottam az időre.

20:10 -olvastam le szomorkásan az időt.

Lehet, hogy már elment... Vagy el se jött ma...

Elhúztam a számat, majd vettem egy mély levegőt, s tenyereimbe temettem arcomat. Pár perc múlva lépteket kezdtem el hallani, de rá se hederítettem, csak szomorkásan ácsorogtam tovább.

- Szia, Lisa. -hallottam meg Jennie édes hangját, majd olyan gyorsan fordultam a lány felé amilyen gyorsan csak tudtam.

- Sz-szia. -intettem félve. - Azt hittem, hogy... -folytattam volna, de Jennie elém lépett, majd egy ölelésbe rántott.

- Pontosan ezt kívántam tegnap... Hogy itt legyél ma is. -motyogta a kabátomba, arcomra pedig egy hatalmas mosoly ült, végül pedig viszonoztam szoros ölelését.

- Kérdezni szeretnék valamit. -törtem meg a csendet egy kis habozás után.

- Hallgatlak. -mondta halkan az engem ölelő.

- Hiszel... Az első látásra szerelemben? -érdeklődtem, miközben szívem egyre hevesebben kezdett el verni.

- Igen. Most már hiszek benne.