JᴇɴLɪsᴀ OɴᴇSʜᴏᴛs

IV

*Lisa szemszöge*

Sötétség...

Lecsukott pillákkal álltam a semmi közepén. Minden szürke s ködös volt, emlékeztetett valamire, méghozzá arra a városra és életre amit magad után hagytál.

Amíg itt voltál, velem, addig a város virágzott s tele volt élettel, az emberek mosolyogtak, a Nap egyfolytában sütött, a madarak pedig minden reggel az ablakunk alatt csiripeltek.

Beragyogtál mindent. Boldogságot tükröző mosolyod olyan erővel rendelkezett mivel semelyik másik mosoly sem eme világon.

Túl szép, s kedves voltál ehhez a csúf és ocsmány világhoz ahol mi, emberek élünk. Véleményem szerint mindig is egy angyal voltál ki inkább az emberi életért könyörgött, így aztán megkaphattad azt amit szerettél volna, s beragyoghattad pár évre ezt a kihalt várost.

Most viszont fekete ködbe burkolózott minden, az emberek nem mosolyognak, a Nap nem süt csakis esőfelhők borítják be az egykor még kéklő eget, a madarak is csendben hullatják utánad könnyeiket, velem és Chanmi-val együtt.

Szemhéjaim közül lassan egy apró könnycsepp küzdötte ki magát, majd kínzó lassúsággal csúszott le fáradt arcomról. Lassan felemeltem az egyik kezemet, majd egy egyszerű mozdulattal lesimítottam azt.

- Lisa?! -szólalt fel hirtelen nagyon halkan egy számomra jól ismert hang.

Szívem egy hatalmasat dobbant, majd vettem egy mély levegőt, s szép- lassan ki is fújtam azt, hangja szinte már simogatott.

Hiányzol...

- Lisa... Nyisd ki a szemeidet. - suttogta a hang, mire egy kis habozás után lassan kinyitottam szemeimet, mik könnyben álltak.

A hanggazdája láttán egy apró, ám mégis szomorú mosoly kúszott arcomra, szemeimből pedig már meg is indultak a sós könnycseppek.

Lábaim földbe gyökereztek, csak néztem az előttem állóra, kiről pontosan tudtam, hogy csupán a képzeletem szüleménye, ugyanis nem állhatna már itt, előtte.

Szipogva emeltem fel egyik kezem, majd kinyújtottam azt, s a lány felé fordítottam a tenyeremet, ki egy kis habozás után közelebb jött és Ő is követte példámat. Hideg tenyerét óvatosan az én tenyeremnek nyomta, majd mélyen belenézett a szemeimbe.

- Mami?... Mami, ébredj. -hallottuk meg lányunk fáradt hangját, mire hátradöntöttem fejemet s kíváncsian vizsgáltam a körülöttünk lévő hatalmas sötétséget.

- Menned kell. -törte meg a csendet az előttem lévő, mire kétségbeesetten néztem az elhalványuló alakra.

- J-Jennie, ne- ne, kérlek. -próbáltam megragadni a karját, s magamhoz rántani, de már késő volt. - Olyan nehéz nélküled. -rogytam sírva a földre, miközben arcomat a tenyereimbe temettem.

- Mami! -rángatott meg vállamnál fogva Chanmi, mire hirtelen kipattantak szemeim, s amilyen gyorsan csak tudtam felültem az ágyban.

- Jennie... -ejtettem ki halkan a nevét, majd miután tudatosult bennem, hogy ez újabb álom volt csupán, tekintetemet lassan az ágyszélén ücsörgő apróságra tereltem.

- Jó reggelt Mami. -mosolyodott el édesen Chanmi, minek hatására egy apró mosoly költözött az arcomra.

- Jó reggel Törpe. -hajoltam hozzá közelebb, majd egy apró puszit nyomtam a pici lány orrocskájára. -Hogy aludtál? -hajoltam tőle egy kicsit hátrébb.