Ameddig a lelkem él (Befejezett)

🌸Harmadik🌸

Lan Zhan pov.
Jobban szemügyre vettem a kisfiút. Nagyon félénknek tűnt, így inkább leültem, hogy ne zavarja a magasságom.
- A testvéreddel ikrek vagytok?
- Hm. - csak bólintott.
- Mindjárt itt lesz az anyukátok. Biztos szép nő.
- Anya nem nő, de ő a legszebb. Legalabbis Wen Ning bácsikám folyton ezt mondja. - a név hallatán lefagytam. Wen Ning? De hisz akkor...
- A - Ling!
- Anya? - fordult hátra a fiú mire én teljesen letaglóztam. Ott állt előttem teljes életnagyságban ő. Egy másik kisfiú szorongatta a lábát. De miért hívta őt a fiú anyának?
- Lan Zhan... A - Ling! Gyere ide! - kiáltotta mire a fiú odaszaladt hozzá és mellécsapódva neztek engem.
- Wei Ying! Te...
- Mit keresel itt? - a hangja tele volt haraggal és megvetéssel. De akkor ez a két kisgyerek az ő...
- A - Yuan! A - Ling! Köszönjetek szépen! Ő itt anya egyik régi... Barátja. - a "barátja" szót úgy mondta mintha ki sem akarná mondani. Nem értettem mi baja van így elé sétáltam, de a szúrós tekintete azt sugallta, hogy ne menjek túl közel.
- Gyerekek! Wen Qing nénikétek még a városban van. Menjetek hozzá! Majd én is megyek.
- De, anya... - kezdett volna már el akadékoskodni a kissebb, de Wei Ying leállította.
- A - Ling! Mit mondtam? - nézett rá mérgesen mire a két gyerek elköszönt majd megindultak.
- Wei Ying, ők...
- Nem válaszoltál a kérdésemre! Mit keresel itt?
- Vadászat.
- Aha. Értem. Nos, sok sikert! - mondta majd hátatfordított és elindult a gyerekek után. Na, az már nem! Utána mentem és megragadtam a karját.
- Eressz el!
- Wei Ying! Ezek a gyerekek! Honnan vannak?
- Én szültem őket! Ők az én fiaim! - mondta majd kitépte a karját a kezemből.
- Ki az apjuk?
- Az apjuk... Az apjuk halott. Legalábbis számomra. - morogta majd elment. Nem változott sokat. Ugyanolyan makacs és eszméletlen gyönyörű. Azonban a felelősseg, ami lerí róla, egyszerűen felismerhetetlenné teszi. Mindenki azt hiszi meghalt. Most már úgy néz ki, inkább elbújt. De megis mi elől?