Csak egy napot! (The Untamed fanfiction)

2.rész

Wei Wuxian ismét a Föld talaját taposta. Lábait ellepték a fűszálak, hosszú fekete hajába pedig belekapott a szél. Érezte a természetet minden apró kincsével és érezte saját magát. Újra hazatért.

Nem tudta kitalálni, hogyan lehetséges ez. Tisztán emlékezett, ahogy levetette magát egy szikla tetejéről a nagy semmibe. Emlékezett a bánatra és az elkeseredésre, ami azokban a pillanatokban kínozta. Nővérére, aki miatta halt meg és testvérére, ahogy kétségbeesetten, bosszúval telt szívvel a halálát kívánja. Maga előtt látta az emberek és bábuk küzdelmét. Majd azt is, mikor azok, kik eddig egy oldalon álltak, társaik ellen fordulnak a hatalom megszerzése érdekében.

Az ifjú kultivátort undorral töltötte el, az emberek hatalomvágya és könyörtelensége. Szánalmasnak tartotta őket.

Gyerekesnek.

Azonban a véren és pusztításon kívül volt még valami, amire tisztán emlékezett.

Barátjára, aki szembe szegült szövetségeseivel és klánjával. Kiállt érte - csakis érte - nem törődve jövőjével és a büntetéssel, ami ezek után rá várt. Lan Zhan megállíthatta volna - ezt ő is pontosan tudta - ám mégsem tette. Az ő oldalára állt, bizonyítva ezzel igaz barátságát.

Ám Wei Wuxian mégis elhajított magától mindent. A pokol torkában, ahol érezte magát, képtelen volt józanul gondolkodni. Már nem tudott különbséget tenni, fekete és fehér között - jó és rossz között - barát és ellenség között. Az emberek elszürkültek körülötte, az élet hirtelen értelmetlenné vált.

Hiszen ő csak fájdalmat tud okozni. Halált hoz mindenki életébe, akivel bármilyen kapcsolatot kialakít. Mindenki gyűlöli, megveti, a halálát kívánja. A sok életért, amit elvett és a pusztításért. Hadd adózzon most ő is valamit. Még egy élet már nem oszt, nem szoroz... mindenki boldog lenne, ha már ő nem lenne.

Utolsó gondolatai, mielőtt még a mélybe vetette magát, talán tiltakoztak - talán nem. Az üresség, ami elárasztotta legbelül elhomályosította elméjét.
Már csak zuhant. Le, a pusztító bűntudat mélyére, a bánat sötétségébe és a fájdalom poklába.

A semmibe.

Repült kezeit kitárva, akár egy angyal, ki végre szabadon cselekedhet, megválva minden földi béklyójától tiszta útra lépve.
Ám az angyalok sorsa is gyakra viszontakságokkal teli.

Wei Wuxian csuklójára egy erős kéz szorult, visszarántva őt a valóságba.
Könnyes szemeivel felpillantva barátját látta, aki a sziklaperemről kihajolva minden erejével tartotta. A kétségbeesés tükröződött Lan Zhan szemeiben is. Képes lett volna életét felaldozni, hogy társát megmentse.
Ám Wei Wuxiannak most nem erre volt szüksége.

- Lan Zhan, engedj el! - könyörgő tekintetével a másik fiú szemeit kereste, ám az megmakacsolva magát a mélybe bámult. Ujjai rászorultak a másik karjára, nem eresztve azt.
Vércseppek potyogtak a Lan fiú karjáról. Eláztatták ruháját, végigfolytak csuklóján, mígnem elérték a semmiben lógó fiút.
Wei Wuxian arcát ismét elárasztották a könnyek. A sós cseppek keveredtek az izzó vérrel, majd vörös csíkot hagyva maguk után végigfojtak arcán.

-Wei Wuxian! - Jian Chang kiálltása villámként csapott le kettejük közé.
A fiatal klánvezető dühtől összehúzott szemekkel és a haragtól vöröslő fejjel közeledett a páros felé. Véres kardot szorongatott, a ruhája vöröslött a lilás színek felett.

- Jiang Wanyin! Hagyd abba! - Lan Zhan hangja megremegett miközben a klánvezető felé fordult. Az erőlködés minden energiáját elvette, ám barátját semmi pénzért nem eresztette volna el.