Csak egy napot! (The Untamed fanfiction)

1.rész

Lan Wangji ma kivételesen otthon tartózkodott. A rengeteg utazás kifárasztotta mint testileg, mint lelkileg, így úgy döntött, hazalátogat egy kis időre. Talán azért, hogy meglátogassa bátyját, talán azért, hogy egy kis lelki nyugalomra találjon, vagy talán azért, hogy visszatemetkezhessen az boldog emlékekbe. Az ifjú Lan maga sem tudta eldönteni, melyik ok vonzotta különösebben haza, inkább nem is törődött a céllal, csak próbálta jól érezni magát. Már ha ez egyáltalán ebben a helyzetben lehetséges.

Az asztala előtt ült és hangszerén játszott. Gondolatait kizárta agyából, csak a lágy dallamokra koncentrált. Ujjai fürgén mozogtak a húrokon, mint ha egész életükben ezt csinálták volna.

Lan Zhan lassan lehunyta szemeit és úgy folytatta a játékot. Teljes mértékben az emlékezetére és ösztöneire hagyatkozott, kizárva mindent a külvilágból.

Nem rontott egyszer sem, a dallamok tökéletesen szólaltak meg ujjai aló.

Mikor befejezte a dalt, szemeit lehunyva tartotta és úgy gondolkozott.

'Mikor is játszotta utoljára ezt a darabot? Tíz éve? Mikor Wei Wuxian még vele volt, mikor még azt gondolták, örökké egymás oldalán állhatnak?'

Wei Ying szerette ezt a dalt. Mikor Lan Zhannal volt, a fiú gyakran játszotta, így elég hamar a szívéhez nőtt, akárcsak az ifjú Lannak.

De Wei Wuxian elment és ő, Lan Wangji egyedül maradt.
Egyedül a bánattal, keserűséggel és a nyomasztó magánnyal.

Lan Zhan kereste társát. Már hat éve mást sem csinál, csak a bábúkkal küzdött, vagy Wei Ying után kutatott, eredménytelenül.
A barátja eltávozott és ezt neki is el kellene végre fogadnia, ám egyszerűen képtelen volt erre.

A fiú, aki mindig mosolygott és aki mindig ugratta őt.
A fiú, aki vele volt, jóban és rosszban.
A fiú, aki mindent túlélt és mindennel szembeszáll, már nincs többé.

Meghalt.

Lan Zhan azonban nem adta fel a reményt. Hitt benne, hogy egyszer még viszontláthatja barátját.
Hiszen el akarta mondani neki, hogy mennyire sajnálja, mennyire bánja, hogy akkor nem állt végig mellette. Hogy innentől kezdve sosem kérdöjelezi meg szavait és betartja az ígéretét, amit még régen egymásnak tettek. Hogy örökké együtt maradnak.

Lan Zhan kinyitotta szemeit, majd komótosan feltápászkodott, hogy tegyen egy kis sétát az udvaron. Felvette kardját és kilépett az ajtón a friss levegőbe. Kint még hűvös volt, de a kora tavaszi időjárás már hozott egy kis meleget magával.
A fiú megindult útján, ami először a közeli városba vezetett. A Felhőzugból kivezető úton még meglátogatta régi barátait, az erdőben lakó hófehér nyulakat.

Az állatokat Wei Wuxiantól kapta, még régen. Elõször hevesen tiltakozott és azt mondta, nem szereti az állatokat, ám idővel a kis szőrmókok nagyon is a szívéhez nőttek. Volt, hogy órákig mellettük ücsörgött és legeltette rajtuk szemeit, hagyta, hogy amazok körül ugrálják és szaglásszák.

Most pár répával kedveskedett nekik,  néhánynak megsimogatta a buksiját. Akár csak Wei Ying. Régen, mikor az örökös bajkeverő meglátta az állatokat a vigyor levakarhatatlanul az arcán ragadt és képes volt a halálba dögönyözni a jószágokat.

Lan Zhan megrázta a fajét, hogy elhessegesse az emlékek rá törő áradatát, de ezzel csak azt érte el, hogy a nyulak a hirtelen mozdulatokra megrémülve messzebbre ugráltak.
A fiú keservesen gondolt bele, hogy ez a nap minden szempontból ellene van. Az emlékek minden apró momentumra elárasztották a gondolatait és sehogy sem hagyták őt nyugodni.

Letette az eddig karjában tartott fehér nyuszit a földre, amit egészen idáig gyengéden simogatott, majd úgy döntött, inkább folytatta útját.

Mikor a városba beért hatalmas tömeg fogadta. Az embere mind siettek vásárolni. Virágokat, koszorúkat, mécseseket és füstölőket látott mindenki kezében. Gyerekek vidáman szaladgáltak kezükben egy édességgel, vagy egy apró játékkal. Lan Wangji a távolban felfedezte papírsárkányok körvonalait, miket néhány kölyök eregetett.

Ma volt a Tiszta fényesség napja, ami a kínai ünnepek szerint nagyjából a halottak napjával egyenlő. Az emberek készülődtek, hiszen ilyenkor a család együtt látogatja meg elhunyt rokonaik, barátaik sírjait és áldozatot mutatnak be nekik. Ez a nap az emlékezésről szól, ahogyan azt Lan Zhan tudatalattija is jelezni próbálta.

  ~~~~~~~~~~~~

Egyesek úgy tartják, ez az ünnep visszahozza a holt lelkeket, legyen az gonosz, vagy jó, vagy akár egy rosszindulatú kísértet.
A sötétség és homály, olykor titkokat rejt magában, miket emberi lény sosem tárhat fel. Vannak dolgok, amikre nincs magyarázat... csak vannak... A lélek is épp egy ilyen "dolog". Létezésére, alapjára nincs magyarázat. Az ember egyediségét rejti magában, és egy embert sokszor nem lehet megérteni.

A létezésünkre hogyanjára várunk választ? Vagy a miértre? Egy célra, amit teljesíthetünk? Vagy talán a Sorsunkra....

Wei Wuxian az ürességben úszott. Kezei kitárva, szemhéjait lehunyva feküdt egy megfogalmazhatatlan anyagban. Talán ez lehetne "semminek" nevezni.

A tudata távol volt tőle. Talán az Örök Vadászmezőkön nyugodott békésen, ám ez a nap számára nem a pihenést tartogatta. Sokkal inkább egy új esélyt hordozott magával, az élet parányi szikráját.

Wei Ying érzékelte, mi történi körülötte. Egyből feltűnt neki, hogy a környezet, ahol eddig csendben és sötétségben töltötte idejét, megváltozott. A levegő vibrált az energiától és a sötét mágiától.
A fiú semmit sem tudott tenni. Test nélkül kultiválni sem volt képes, így sodródott az árral és várta, mi fog történni.
Úgy érezte, az energia lassan magába szippantja. Érezte a nyomást, hogy valami felfelé húzza. Mint mikor valakit a mély vízből próbálnak kirángatni. Fulladozott, de mégis vonzotta a felszín. A fény és a melegség.
Lassan úszott felfelé, míg megpillantotta a fényes választóvonalat, víz és levegő között, élet és halál között, majd lassan átlépett rajta.

Virágillat terjengett mindenhol.
Ez volt az első dolog, amit Wei Wuxian - a híres kultivátor - megérzett. A vadvirágok édes aromája orrán keresztül szívében állapodott meg.
Ami dobogott.
Vagy legalábbis ő így érezte.
A fiú szemei egy pillanat alatt kinyíltak.
Fűben feküdt, valahol egy domb tetején. Felpattant, majd jobban szemügyre vette a kilátást.
Valóban egy domb tetején állt. Talpa alatt hullámzott a lágy szellőtől a zöld, selymes fű, meghintve néhány csokor színes virággal. Távolabb hegyeket látott, sziklákat, erdőket és egy tavat. Madarak repültek el a feje felett, rovarok zümmögtek lábai körül.
Az ifjú, szeme elé tett kézzel, hunyorogva az erős fénytől, nézett végig az oly ismerős tájon. Tudta hol van, hiszen egész életét itt töltötte.

Otthon volt.

Életben volt!