Ott feküdtünk ketten a homokban. Nem szóltunk egymáshoz, de nem is kellett. Értettünk a csendből. Nem kellettek szavak. Tudtuk, hogy vége. Mégsem mondtuk ki. Vártam, hogy megszólalj, de nem tetted. Sóhajtva jelezted, hogy unod ezt az egészet. Szerettük egymást. Én szerettelek. Az idő múlásával, mint ahogy a homok pereg le rólam, úgy pergett le rólad is a látszat. Nem is szerettél igazán, sosem kellettem neked. Hamis szavakkal áltattál fél éven keresztül, én hülye pedig ittam őket, mintha 3 napja egy csepp vízhez sem jutottam volna. Hülye voltam, hogy azt hittem kellek neked. Hülye voltam, mert belementem ebbe az egészbe. Sajnálom, hogy annyi értékes pillanatot rád szántam, sajnálom azokat az órákat amit miattad sírtam át. Köztünk vége és ezt tudtam jól. Már csak a végszó hiányzott. De nem mondtuk ki. A fejemben a kérdés: miért csináltad? Miért kellett egy papírdarabként összegyűrnöd, végül kidobni szemétbe? Mintha megérezted volna, mit gondolok, egyszer csak megszólaltál.
"Sajnálom. " Válaszra sem méltatva felálltam mellőled, és elmentem. Én is sajnálom.
