A Hét Halálos Bűn [BTS Suga ff]

1.A birodalom

Y/N szemszöge

~hang: "Újra" nem tudtam kontrollálni a testem, mintha a hang a fejemben egyre jobban úrrá lenne rajtam. Még egyszer hasba rúgtam a lányt a földön, a szájából a vér már nem folyt inkább csak habzott, elkeseredetten próbált menekülni tőlem, próbált segítségért kiáltani "újra" de az újabb rúgásomat már nem bírta és elájult."Gyerünk cicám, végezz vele!" A mondat vége még el sem hangzott és már a kezemben volt a késem, minden maradék erőmmel küzdöttem de a hang a fejemben túl erős volt. Letérdeltem a félig halott lány mellé, olyan volt mintha egy hatalmas buborékban lettem volna a hangok éppen hogy beszűrődtek rajta, hallottam a csengetést majd a kilátásokat a következő pillanatban pedig két erős kéz ragadott meg és vonszolt magával "Öld meg!" a lány felé dobtam a kést, de abban a pillanatban mikor már majdnem eltalálta az iskolánk igazgatója elé ugrott és a kés a vállába fúródott, mondott valamit a többi tanárnak és elindult abba az irányba ahova engem is vonszoltak. "Ismét csalódást okoztál" az utolsó mondata visz hangzott a fejemben, kezdtem vissza nyerni az önuralmam, a hang végre eltűnt.

~ 6 évvel ezelőtt ~
Dél-Kórea még sosem volt ennyire kilátástalan helyzetben, az emberek éheznek, a legtöbb házat lebombázták, szinte mindenki az utcán él a szerencsésebbek köztük én is akik a gazdagabb negyedekben laktunk megúszták a szörnyű pusztítást amit az elnök okozott, az elmúlt pár hónapban rohamosan romlott a mentális állapota sokan azt mondják megbolondult, mások szerint végig ez volt a terve. A legtöbb ember helyzete kilátástalan a gyerekek nem járnak iskolába mert nincs rá pénzük, naponta több százan halnak éhen, és az elnök nem tesz semmit. A birodalom ami egykor virágzott most csupán törmelékek által borított felszín, a gazdagabb negyedben álló házak már csak fájó emlékek azok számára akik az utcán rekedtek. Egy ilyen házban élek én mintha semmi sem történt volna, továbbra is iskolába járok, van hol aludnom, van mit ennem. Az emberek akik ebben a szerencsés helyzetben vannak mint én le sem merészkednek a lebombázott területekre, úgy tesznek mintha nem is létezne.
-Y/N apja: "Y/N gyere enni" egy nagy gombóc formálódott a torkomban mikor meghallottam a hangját, féltem tőle jobban mint bármitől ebben a nyomorult világban ahol ragadtam, de ha nem akarok verést vagy esetleg sokkal rosszabbat akkor oda kell mennem. Levonszoltam magam a rozoga lépcsőn, át a nappalin egyenesen be a konyhába nem mertem rá nézni inkább a padlót bámultam ameddig el nem értem a székemhez. "Nézz rám" egy pillanatig hezitáltam aztán rezzenéstelen arccal bámultam rá, az emberre aki megölte az anyámat, arra az emberre aki elvette az egyetlen normális és törődő embert tőlem és meg csak nem is sejti, hogy az egészet láttam. "Még mindig semmi hír róla" Próbált szomorúnak tűnni, de egy valami közös bennünk egyikünknek sincsenek érzései a félelmem és a dühön kívül , mégis próbál valamit kifacsarni magából, hogy továbbra is el hitesse velem a mesét miszerint anyát elrabolták. Csak sóhajtottam válaszul és próbáltam szedni abból az ehetetlen szarból amit ő ételnek hív. Undorral néztem az ételre, mikor a TV hangja szinte kiszakította a dobhártyámat ("Az elnökötök megbukott egy új kor köszönt le rátok, ahol nem lesznek bűnözők,zsarnokok és gyilkosok." )Hallottam a mesébe illő mondatot a teljesen eltorzított hangtól, majd a TV újra kikapcsolt. Felnéztem és apám döbbent arccal meredt ki az ablakon, a kíváncsiságom hamar úrrá lett rajtam és követtem a tekintetét, a mellettünk levő épület tetejéről az elnök egy kötélen lógott nyakában egy hatalmas tábla volt ("Áruló"). Másnap a TV újra bekapcsolt és a torz hang újabb információkat közölt velünk (" Mi heten elhozzuk a békét számotokra, ameddig a hatalom a mi kezünkben van Dél-Kórea újra virágozni fog"), a képernyőn 7 fiatal férfi képe bukkant fel, majd tűnt el másodperceken belül.
Heteken belül a lerombolt házakat elkezdték újjá építeni, az emberek akik az utcákon rekedtek menedéket kaptak, a gyerekek újra iskolába jártak és egy új rendszer kezdett életbe lépni. 12 éves kortól mindenki átkerült egy köztes iskolába több volt mint egy általános iskola de kevesebb mint egy gimnázium, majdnem 13 voltam így én is átkerültem, verekedni tanítottak minket, fegyvert adtak a kezünkbe de a nap további részében mind átlagos diákok voltunk a megszokott normális órákon. Mikor betöltöttem a 13-at az egyik önvédelem óránkon elkezdtem hallani egy halk suttogást, először nem figyeltem rá de ahogy teltek a napok, hónapok egyre hangosabb lett, már nem is suttogás volt. Egy éve hallom a hangot szinte a nap 24 órájában próbálja elérni hogy bántsak valakit, vegyem el egy gyerek pénzét vagy csináljak bármit ami árt másoknak, eddig minden próbálkozása sikertelen volt, mint mondtam eddig. Ma lettem 14 a hang a fejemben most már nem csak suttog,irányít is. Délelőtt érdekes levelet kaptam, teljesítményem alapján felvettek a Szöuli Gangnam-gu középiskolába. Eddig a létezéséről sem tudtam, nem is jelentkeztem oda. Este az erkélyen ültem és néztem a levelet próbáltam rákeresni az iskolára, de nem találtam semmit sem a létezéséről. A szemem sarkából furcsa alakokat láttam a kertben oda kaptam a fejem de senki sem volt ott tekintetem vissza vándorolt a levélre a következő pillanatban valaki egy furcsa anyaggal átitatott rongyot tartott az orromhoz, az utolsó dolog amire emlékszem a hang a fejemben "Hamarosan találkozunk cicám".
Egy ismeretlen szobában ébredtem, fehér falak fehér bútorok fehér könyvek, minden fehér volt, kivéve az asztalon heverő fekete borítékot (" Y/N gratulálunk, hogy sikeresen bejutottál kormányunk új, titkos középiskolájába. A szekrényben minden szükséges ruházatot megtalálsz, a térkép segítségével átveheted az órarended a titkárságon"). Így kerültem ebbe a pokolba.

~Jelen~
-Igazgató: " Ébredj!" Kiáltotta, mindenem fáj, szédültem úgy éreztem magam mint aki egyszerre drogozott és ivott, nekem aztán elhihetitek nem túl jó kombináció. Lassan kinyitottam a szemem, hogy hozzászokjon az éles fényhez. Az igazgató rideg arccal nézett rám, viszonozni akartam a szívességét de a szám inkább egy szarkasztikus mosolyra görbült "A kurva életbe Y/N, a héten ez a 4. alkalom és még csak kedd van" ordított, mint mindig én csak hátra dőltem a mostanra már kényelmes vas székben és vártam, hogy le nyugodjon, igazgatóhoz képest nagyon fiatal, nem beszélve arról az aprócska tényről, hogy a hét elnök közül ő a legidősebb. Ebben az iskolában nincsenek formalitások, még vele is baráti viszonyunk van igen még nekem is pedig nagyon sok problémát okozok neki, de szinte minden bűnömet elrendezi, mintha tudná, hogy nem én csinálom legalábbis nem szó szerint. " Mi a franc ütött beléd ? Tegnap 3 embert kínoztál meg az egyiknek levágtad az ujjait a másiknak ketté vágtad a nyelvét a harmadikat szimplán szíven szúrtad. Szóval mondd el hogy mi a kurva istent művelsz, mielőtt nekem kell téged meg kínoznom és azt kurvára nem akarod" rezzenéstelen arccal néztem a legújabb kifakadását, bár be kell vallanom még lehet élvezném is ha ő kínozna. Mikor ide kerülök csak azért imádkozok, hogy sokáig maradjon, szidjon vagy csak beszéljen valamiről mert ameddig ő a közelemben van a hang eltűnik, mintha tudná, hogy ha marad akkor az igazgató rájön. "Most sem fogsz válaszolni igaz?" Sóhajtott és az ajtó fele fordult.
Y/N: "Nem tudom miért tettem" suttogtam inkább magamnak mint neki. Senkinek sem beszéltem még a hangról, de úgy érzem Jinben megbízhatok.