A Hét Halálos Bűn [BTS Suga ff]

5. Összetört

Jin szemszöge:

"Jó reggelt hercegnő" villantottam egy fényes mosolyt az értetlenül bámuló szempárnak. Majd a fejemet az ajtó felé fordítottam a négy fiú mozdulatlanul állt, pislogás nélkül cikázott a tekintetük köztem, Joon és Y/N között.

Joon:"Ne csak álljatok ott, gyertek ide." Gyorsan testvérem felé fordultam, továbbra is a fiúkra koncentrált. Szája hirtelen grimaszba rándult és érezhetően feszültebbé vált."Nem láttatok még halandó leányt vagy mi az Isten?" Puffogott továbbra is inkább magának mint a fiúknak, mert ők fittyet hányva mindenre továbbra is csak ott álltak, cikázó tekintettel, süketen és bambán. Talán ez a tökéletes szó rájuk, kibaszottul bambák.

Mivel nem akartam, hogy drága kisöcsém még idegesebb legyen egy sóhajt követően felálltam, kikerültem a bambákat és teljes erőből bevágtam mögöttük az ajtót ezzel kirántva őket idióta transzukból. Most engem ért az a megtiszteltetés, hogy négy szúrós szempár meredt rám. Szememet forgatva rúgtam seggbe őket sorba, hogy végre a kívánt hely felé induljanak.

Jungkook:"Azt nem mondtad, hogy a kis bajkeverőnk ennyire dögös, ha tudtam volna át is öltözök, vagy inkább vetkőzök, ha az jobban tetszik" fordult Y/N felé mondata vége előtt és rá kacsintott. Ez nem az a helyzet mikor az ember köpni nyelni sem tud inkább az a fajta amikor azon tűnődöm, hogy bárcsak az édesanyja tudott volna köpni vagy nyelni mikor még nem volt késő. Sietősen vissza ültem a cseppet sem szende tündérkém mellé, de útközben tarkón vertem legifjabb don huánunkat, csak úgy, mert miért ne? "Hé, ezt most miért?" vakargatta tarkóját hatalmas fájdalmat színlelve.

Joon: "Ezt a kakas vitát jobb lenne későbbre halasztani, mert most rohadtul nincs kedvem a tesztoszteron bitangok háborújájoz" Címezte mondandóját felénk, majd sietősen folytatta."Kim Namjoon, de szólíts csak Joonnak, ők pedig itt Jeon Jungkook, Kim Taehyung, Jung Hoseok, Park Jimin és Kim Seok Jin, de őt már bizonyára jól ismered" mosolygott Y/N - ra bátorítóan, hogy végre ő is meg szólaljon.

Y/N szemszöge:

Hát ez remek, nincs elég bajom most még bájologjak és tegyek is úgy mintha egy idióta tini picsa lennék aki nem tudja, hogy Kórea 'megmentői' állnak előtte teljes élet nagyságban. A fejem fájt szinte kongott, mindig ez van mikor drága jó barátom, életem megrontója és minden gondom okozója eltűnik, de ez most más féle űr volt, mintha mindent hallana csak épp nem tudna irányítani. Próbáltam a tátongó űr helyett valami választ kicsikarni magamból amit nem könnyített meg a másik furcsa érzés amit a legutolsó fiú váltott ki belőlem. Na nem, két embernek is elég kevés itt a hely harmadikról szó sem lehet.

Gondolataimat inkább a válaszadásra teretelem ami nem volt a legegyszerűbb ebben a helyzetben . "Most, hogy ezen a rendkívül kínosra sikerült bemutatkozáson túl vagyunk, akkor én indulok is vissza a suliba azon belül pedig a szobámba" Flegma? igen Megtört? semmiképp Gonosz? talán egy kicsit, de semmi kedvem nem volt itt barátságot vagy bármit is kötni. Meghökkent arcukat látva magabiztosan álltam fel és indultam volna el az ajtó felé mikor eszembe jutott, hogy tulajdon képpen azt se tudom merre vagyok, de ez nem állított meg tervemben, ellentétben egy erős gyanítom férfi kéz viszont szépen vissza rántott eredeti pozíciómba ami nem kicsit idegesített fel, bár ez az arcomon valószínűleg nem látszott, válaszul inkább csak egy amolyan nem érdekelsz se te se a másik öt haverod fejet vágtam Jinnek aki továbbra is erősen tartotta csuklómat.

Jin:" Lehet, hogy te élvezed  a kis játékod az iskolámban, de ennek itt vége és most szépen itt maradsz a virgácsaidon ameddig ő" mutatott Joon felé" azt nem mondja, hogy távoszhatsz" Egy furcsa kettősséget éreztem, ez a Jin nem a jófej, de mégis kemény igazgatóm volt, hanem inkább egy kemény kissé érzéketlen és eléggé nyers, számomra eddig ismeretlen férfi. A szám akaratlanul egy gúnyos mosolyra görbült, majd angyali arcot vágva fordultam Joon felé. Ha nem lehet az egyszerűbb úton, akkor játszunk egy kicsit.

" Lee Y/N, Jin igazgató úr kedvenc bajtevője" angyali mosollyal fejeztem be a mondatom, ami egy nem túl kedves pillantást kapott cserébe a velem szemben lévőtől és, ha tippelnem kellene egy még kevésbé kedveset a mögöttem lévő emlegetett szamártól.

Jungkook:"Én csípem a csajt, elég vad." Megjegyzése eredménye képpen most én küldtem a fiú felé nem túl kedves pillantásokat, de őt ez meg sem hatotta" Srácok hagyjátok rám, majd én be töröm" ennyi, ennyi kellet. A testem szinte magától cselekedett és egy nem túl nőies tettet vittem véghez, bár ez tőlem eléggé megszokott volt. Öklömmel tökéletes pontossággal sikerült orrba vágnom a fiút, hallottam a ropogást és nem sokkal utána láttam az orrából kicsorduló vért.
Szinte éreztem a fémes szagot ahogy egyre jobban ellepi a szobát, már- már megkönnyebbülve huppantam le a 'helyemre' mikor a fiú csak mosolyogva meg rázta fejét és a sérülésnek nyoma veszett. Csak a kicsordult vér egy része árulkodot róla, hogy valami történt vele. "Ez volt a kedvenc pólóm, most vehetsz másikat" utalt a pólóján lévő vérre, de negem ez most cseppet sem izgatott.

Igen én is gyorsan gyógyulok, de nem ennyire. Sosem láttam még embert ennyire gyorsan gyógyulni, és ez pontosan ki ült az arcomra is. Meglepettség, semmi több. Nem féltem, nem voltam dühös és kíváncsi sem az okára. Az elmúlt évek alatt annyi minden történ, hogy semmi sem tud már belőlem nagy hatást kiváltani.

Legalábbis eddig ezt hittem, de valahol mélyen legbelül éreztem emberi énem egykori szikráinak pattogását. A szívem hevesebben kezdett dobogni és az eddig elnyomott megannyi gondolat utat tört magának ami egy fájdalmas nyögést eredményezett. A hasogató fájdalom szinte elviselhetetlen volt hiába nyomtam mind két kezem a halántékomra, semmit sem értem vele. Éreztem, hogy az arcomon nedvesség áramlik le, sírtam. Mint egy kibaszott óvodás, csak sírtam és sírtam. Minden eddigi tettem újra és újra játszódott a fejemben, hogy tehettem ennyire embertelen dolgokat? Próbáltam kiutat keresni a lehetetlenben, újra egy elveszett kislány voltam aki elvesztette az anyukáját.

És ez a gondolat volt az ami a végső és elsöprő emléket elő idézte, mikor meg tettem azt amit annyi éven át vártam, végre a kezem között fogtam azt az embert aki elsőként megnyomorította életem, az apámat. "Meg öltem őt" mondtam ki hangosan a nyilván valót, ami a többiek számára mégsem volt az "gyilkos vagyok, hideg vérű gyilkos" szólaltam meg ismét meg erősítve előző kifakadásom. És vége lett, életem filmje lepörgött, csak épp a kívánt halál nem ért el, helyette inkább erős karok rázogatása hozott vissza a külvilágba.