Veled Egy Világ Ellen

Mérhetetlen szomorúság

Mióta elmondtam Vandának alig beszél vagy ridegebb...nem is inkább érzelemmentes. Teljesen kiborit. Egész nap itthon feküdtem az ágyamban és csak sírtam. Sírtam és sírtam és csak sírtam. Órákon át halkan zenét hallgatva zokogtam hogy nem bírom nélküled. Elviselhetetlen a hiánya. Egész nap csak hányni akartam. De nem! Megígértem neki hogy nem teszem. Nem csalódhat bennem még egy ilyen nagyot. A takarót nyúzva zokogtam, próbáltam elkergetni a gondolatot. Nem szabad! Nem szabad! Ki kell bírnod!

Nagy nehezen csillapodni kezdett a késztetés. Akkor a kezem harapjam...a hasam verjem. Nem nem nem! Nem szabad! Ki kell bírni! De miért ilyen rideg? Hiányzik. Ahh nem tudom elviselni. Fáj a hiánya. A tüdőm szét akart szakadni. Mintha tényleg széttört volna szívem.

Egyszer csak beugrott egy gondolat hogy hogy lehetne vége... mélyen legbelül megszólalt egy hang...nem nem nem! Ilyen nem juthat az eszembe! Soha! De csak lassan apránként visszakúszott mindig. Jó én ezt nem bírom. Vettem be két fájdalomcsillapítót mert fájt a fejem és bedőltem aludni. Nem tudom mennyit tudnék aludni de semmi erőm nincs. Mikor felkeltem húsz percen át csak a telefonom bámultam és vártam hogy Vanda írjon. Nem csináltam semmit csak a beszélgetésünk néztem. Könyörgöm...mikor végre írt majd kibújtam bőrömböl örömömben. De mennie kell tanulni...nem biztos akar velem beszélni csak sok dolga. Igen. Csak dolga van...ugye?