𝐂𝐒𝐀𝐊 𝐄𝐋𝐅𝐎𝐆𝐔𝐋𝐓𝐀𝐍 /𝑡𝑎𝑒𝑡𝑒𝑛/ felújítás alatt

pt.02

Az ébresztőm irritáló hangja keltett. Lenyomtam félkézzel és felültem mielött meg gondolom magam.

6:30

Van egy órám, hogy elkészüljek és be érjek a munkahelyemre. Kurva szarul vagyok, de ez senkit nem érdekel.
Mikor feláltam, és elindultam kifelé, megláttam ahogy Johnny még mindig húzza a lóbőrt. Irigy vagyok.
"Ez a másnapos idióta még itt aludhat amíg én kidolgozom a belemet."
Abban a pillanatban akkorát horkantott majdnem kiugrott a szivem a helyéről.
"Remélem megfullad."

Elindultam lefelé. A konyhába érve reménykedve kinyitottam a szekrényt kávé után kutatva tekintetemmel.
"Ch persze, hogy elfogyott."
A reggeli kómámtól nem tudtam normálisan gondolkozni. Szinte fájt létezni, és ez most addig így is marad, amíg be nem érek a munkahelyemre.
"Majd a munka elött gyors megiszok eggyet."
Bementem a nappaliba, hogy ránézzek a kis gyökerekre. Még mindig ugyan abban a pozícióban feküdtek, ahogy mi leraktuk őket. Senki nem hányt! Már megérte azt a kis imát elmormolni este.

Letusoltam átöltöztem hasonlók majd magamra kaptam a dzsekim meg a hátizsákom. Elindultam melózni.
A többiek szinte már otthon érzik magukat, szóval nem aggódtam miattuk.
Mire hazaérek felébrednek... remélhetőleg.

(...)

Amint beértem a kávézóba, az egyik munkatársam, Jae fogadott. A pult mögött törölgette szorgosan a poharakat, már egyenruhában.
Mindig egy órával nyitás elött bejön, hogy ezt- azt helyretegyen. Mindig ami épp elmaradt előzőnap.

— Szia Jae - szóltam oda neki miután az ajtó becsapódott mögöttem.
— Reggelt Ten - szólt felém se pillantva.

Hátra mentem az öltözőkhöz, hogy át transzformáljam magam egy életvidám felszolgálóvá. A tükör elött megtorpanva mértem végig szánalmas valómat. "Hogy süllyedtem idáig?" Majd elbrozadva elfordultam és kimentem segíteni Jaenek.

(...)

Az idő lassan telt, kedvtelen hangulatom pedig fokozta az percek lassúságát. Az emberek jöttek - mentek. Sok ismerős vendég akik gyakran megfordulnak és pár vendég akik először tértek be hozzánk.
Az órára tekintve nyomatékosítom, hogy dél van. Ami eggyet jelentett a munkaidőnk végével. A délutáni műszak is megérkezett nemsokkal utánna.
Jae épp mellettem készítette utolsó redelését, én pedig pont végeztem a kávégép feltöltésével.

— Jae - felém pillantott, majd vissza a munkájára, ezzel jelezve, hogy figyel — Dél van, Jinyoungék is megjöttek, ezt fejezd be és mehetünk haza.
— Jolvan. Te menj csak előre. Addig ebédelj... valami normálisat, ne csak azt a hülye nikotint szívjad!
Meglepetten halk nevetésbe török ki, furcsa törődése miatt. Pedig nem volt okom nevetni. Végülis igaza van, és mind a ketten tudjuk, hogy kedves szavai ellenére is mai ebédem is 2 szál cigaretta lesz.

Ezzel a gondolatmenettel indultam hátra a zöltozőbe levetni munkás ruhám, és vissza változni abba az elveszett, bagós antiszocc, végzősbe akinek ötlete sincs mi értelme van az életének. Kicsit deep? Meglehet.

A táskám vállamra kapva nyitottam ki a hátsó bejárat szorulós ajtaját, ami azután, hogy kiléptem nagy nyikorgás kiséretében csapódott be mögöttem. Az ajtó alatti lépcsőre ültem le táskám lábam közé toszva.
Kabátom zsebéből kihúztam, uzsis dobozom, melyben pontossan 6 szál díszelgett.
Kihúztam egy szálat majd piros öngyújtómmal megyújtottam. Bele szívtam majd kiengettem magamból.

Pilláim szétnyitva, megláttam egy sötét angyalt felém törtetni. Az utca felöl fordult rá a kis zsák utcára ahol épp ebédemet fogyasztottam. Közelebb és közelebb lépkedett. Arca s alakja egyre jobban kirajzolódott. Vörös, bársonyszerü hajából kósza szálak álltak szana - széjjel. Szemei szinte fénycsóvákként ragyogták be fehér bőrét.
A közelemben megállt majd előhúzta doboz cigarettáját, kis kutatás után, rám pillantott majd hosszú, kecses ujjai között tartva a szálat felém lépett.

— Meggyujtánád a cigimet? - rekedtes hangja elvarázsolt.

Egy szót sem szólva bólintottam majd előhúztam öngyujtóm és meggyujtottam. Kedves, mosolyal és egy halk 'kösz' -szel nézett felém. Felhajolt majd megállt mellettem szívta cigijét.

Csak léteztünk egy más mellett de, ilyet még soha nem éreztem. Mintha nem csak a cigit gyujtottam volna meg hanem egy szikrát lobbantottam volna lángra.
Nem is szóltunk egymáshoz, csak néhány kósza pillantást vetettünk egymásra.

Aztán elkapja a tekintetem, és megfogja. Hogy mi ez, azt nem tudom. Megmagyarázhatatlan. Mintha leláncolta volna tekintetem és magáéba fonta volna.

A köztünk forró feszültséget egy hangos ajtónyikorgás törte meg.

Jae volt az, már a hétkoznapi ruhájában, és már a látszólagos életkedve sem volt.
Rá nézett az ismeretlenre majd mégis csak mosolyra virult at arca.

— Tae - szólitja meg a fiút lágyan - hát te?

— Téged kerestelek.