𝐂𝐒𝐀𝐊 𝐄𝐋𝐅𝐎𝐆𝐔𝐋𝐓𝐀𝐍 /𝑡𝑎𝑒𝑡𝑒𝑛/ felújítás alatt

pt. 07

Versenyt futva a felkelő nappal tartottam a munkahelyem felé. Oldalamon lobogott a rongyos táskám, s az alig bekötött cipőm nem bírta tartani az iramot. Nem ritka jelenség nálam a késés, de az új gyerek miatt most jobban aggasztott.

Az ajtó elé érve meglepetten tapasztalom, hogy nyitva van. Még így is fél óra volt nyitásig.
Ovatossan beljebb nyomtam az ajtót, majd az ajtó feletti csengő hangjára, egy meglepett arcal néztem szembe.

Vörös hajáról, ismerős arcvonásairól egyből tudtam ki az. Taeyong a munkaruhában állt a pult mögött, közben a poharakat törölgette, amiket általában eddigre Jae, rég be is szokott fejezni.

Végzet? Karma? Miért vonzom mint egy emberi mágnes? Lassan már komikus, hogy mással nem is találkozom.
Szinte olyan érzés volt mintha egy megfoghatatlan erő próbálná folyamat az arcomba nyomni a tényt, hogy Taeyong létezik. Viszont ez a gondolat kis ellenállást ébresztett abban a pillanatban bennem.

Furcsa tekintetemet látva, és a pár perc lefagyásom, megindult felém.

-Ten! - mosolygott halványan kezében egy rongyal, amivel még mindig nedves kezét dörzsölgette.

-Taeyong? Hát te? Mióta? Miért nem szóltál, hogy te vagy az új alkalmazott? - húztam vállamra az épp lecsúszó táskám.

-Meglepetés..?-tárta kissé szét kezeit.

Fejemet ingattam mosolyogva.

-De,... ugye nem bánod? Mármint-

-Dehogy-szakítottam közbe, egy halvány mosollyal ajkaimon- Egyáltalán nem. De most lássunk munkához, így is késésben vagyunk.

-De még fél óra van hátra nyitásig.

-Pontosan, túl kevés az idő. A munka viszont annál több, szóval ideje neki állni. Még bele kell szoknod, nálunk mi a módi-mosolygok sunyin.

-Értettem, azonnal- sietett vissza a pult mögé egy hasonló mosollyal .
lassan az idegességem, kellemes izgatottsággá változott. Mígnem azon kaptam magam, hogy jól érzem magam Taeyong mellett. De ez más milyen volt, nem úgy mint egy barát.

(...)

A műszakunk már több mint fél órája letelt, mégis itt vagyok, de most is itt vagyok a kávézóban, egy üres asztalnál a kávézó hátuljában. Most épp arra várva, Taeyong negyedik cappucino próbálkozásának eredményét.
A vöröske el is indul felém majd elém helyezi a csészét, kíváncsian várva kritikám.
Felemelve az italt belekortolok, majd lerakva azt, lassan bólogatok.

-Ez eddig a legjobb, de még mindig van hova feljődnöd.

Válaszomat egy melengető mosoly fogadta majd helyet foglalt a mellettem, a sarokülőben.

-Na ennek örülök, szóval nem vagyok teljessen reménytelen-rakja keresztbe lábait, majd elnyújtózott mellettem.

-Elfáradtál?-kérdeztem kissé csalódottan.

-Nem túlzottan, de tény ahhoz képest fárasztó munka. Mert?-biccentette felém fejét egy kiváncsi grimasszal.

-Hát-zavaromban elkaptam tekintetem róla-Gondoltam, ha van kedved, és időd, de tényleg csak ha van! Akkor, elmehetnének együtt megebédelni.

Kezemet piszkálva, bámultam az előttem lévő csészére.

-Hát, időm az van. Kedvem is, szóval tőlem mehetünk akárhova. Így legalább kicsit megnyílhatsz nekem. Jobban megismerlek -utolsó mondatát, már az ikonikus mosolya követte, amit láttam mivel pont felpillantottam meglepő szavaira.
Bár ha az ember belegondol Taeyong, nem túl disztingvált, ami a szívén az a száján. Így hát nem is tudom mit vártam a vöröskétől.

Hátra dőlve egy laza kézmozdulattal igazítottam meg szőke fürtjeimet. Amit a mellettem ülő ragyogó szemekkel kísért végig. Majd pillanatnyi magabiztosságomból kizökkentve kezét a combomra helyezte.

-Van valami konkrét elképzelésed?

-Hát, -remegett meg kissé hangom- pár utcányira tudok egy aranyos szendvicsezőt. Egyik ismerősömé, gyakran járok oda.

-Jó a kajájuk?-hunyorít rám Tae.

- Még jó hogy,-horkanok fel- másért miért járnék oda-a fiúra vigyorgok.

-Akkor az a lényeg. -feláll majd magával ránt-Menjünk, mert éhen veszek.