Ha akarod ha nem... {BEFEJEZETT}

Vihar előtti csend

/Ardon/

Két napja "lakik" nálam Amelia. Ez a lány annyira csodálatos. Kiderült, hogy egy kicsit konyít a főzéshez bár annyira nem szeret a konyhában tartózkodni. Viszont a takarítást egyenesen imádja. Az utóbbi két napban nagyobb volt a tisztaság, mint a ház egész életében. Elana- a beszélgetésünk után- meglátogatta a szüleinket is akik annyira örültek neki hogy azóta el sem engedték. Viszont történt olyan is aminek nem biztos hogy szabadott volna. Amelia nekem adta magát. Minden értelemben. Tény és való hogy minden percét élveztem és el nem cserélném semmiért mégis fenn áll annak a veszélye hogy Amelia várandós. Ezzel nem is lenne semmi baj de ha ez igaz és kiderül akkor Amelia-nak le kell mondania mindenről. Az élete tönkre menne. Kitagadnák és elveszítené mindenét. Hisz én csak egy istállós fiú vagyok. Nem tudnék megadni neki szinte valamit. Vagy éppen nekik...

- Ardon! Kicsim!- szakít ki a hangja az elmélkedésemből- Jól vagy?

- Persze! Minden rendben! Csak elbambultam! Mit is mondtál?- hadarom le egy szuszra.

- Azt mondtam, hogy holnap lesz a születésnapi bálom.- mondja sóhajtva egyet- Még ma vissza kéne mennem...- a szemeit összezárja és tudom hogy legszívesebben sírna- Bárcsak örökre itt maradhatnék...- a hangja elcsuklik.

- Ne sírj Kicsim!- hajolok közelebb hozzá és letörlöm a kicsordult könnycseppet- Tudtuk hogy ez is eljön. Amelia! Két napja itt vagy... A családod már betegre aggódhatta magát...

- Az apám főképp...- csattan fel. Most ejti ki először azt, hogy az "apám"amióta itt van- De igazad van!- sóhajt egyet lemondóan- Mennem kell!

- Most?- kérdem. Az a helyzet hogy én sem akarom, hogy elmenjen. Fizikálisan fájdalmat okoz a hiánya. A kérdésemre lassan bólint. Hozzá hajolok és lágyan megcsókolom- Felszereljem a lovad?- ismét csak egy bólintás. Miután a ló készen állt Amelia elém állt a karjait a nyakam köré fűzte és az ajkaimra tapadt. Miután elváltunk Amelia felült a lóra, majd egy búcsú mosolyt eleresztve elindult az éjszakába. Talán ez az a bizonyos Vihar előtti csend

- Lám! Lám!- hallok egy idegesítően nyájas hangot- A hősszerelmes egyedül maradt.- a fiú előlépett és én szinte azonnal felismerem. Az a bájgúnár herceg. A jobb kezében egy tőrt szorongat.

- Ki maga és mit akar?- sziszegem összeszorított öklökkel. Igazából pontosan tudom hogy mit akar és azt is tudom hogy kicsoda mégis jobb nem jutott az eszembe.

- Az vagyok aki most ezt a hibát szépen helyre teszi. Ja és a hercegnő jövendőbelije.- vigyorodik el. Az nem lehet. Nem lehet a jövendőbelije. Azt csak mondta volna Amelia- Paris Amad D'Pool. Nevnea hercege. Ja! És a gyilkosod! - mondja és mielőtt bármit is csinálhattam volna belém vágja a tőrt...

{Amelia}

Nem akartam ott hagyni. Nagyon nem. Fizikálisan fáj a hiánya. A palota felé haladva láttam ahogy az apám pont az előkertben sétálgat. Néha megáll, akkor felnézett az égre. Leszállok a lóról és elindulok az apám felé. Rám néz és a szemei összeszűkűlnek. Az orrán idegesen kifújja a levegőt.

- Amelia Juliette von Arden!- kiáltja. Összerezzenek ugyanis tudom hogy most nagy lecseszést kapok. Az apám konkrétan felém szalad és megragadja a felkarom- Hol voltál?- sziszegi az arcomba. A karomat egyre erősebben szorítja így már megtelik a szemem könnyel.

- Kiszellőztettem a fejem.- nyögöm ki ezt az egy mondatot.

- Ne hidd azt hogy ezt megúszod!- sziszegi tovább majd elkezd rángatni az alagsorba. De ott nincs más...

- Atyám! Hova megyünk?- a hangom megremeg.

- Oda ahova már rég le kellett volna vinnelek. Az alagsorba....