Lesz majd jobb

1

19 évesen elköltöztem otthonról a barátomhoz a kutyámmal. Az egyetlen (valódi) vagyonommal. Csak az a baj, hogy nem egy utcányit költözem. NEEEM, nem.. Ha lúd akkor legyen kövér. 155 km-re költöztem. Valamilyen szinten menekülés volt. Mert rengeteg mindent elrontottam az életben. De közel sem annyi mindent és akkora volumenü dolgokat, kapcsolatokat, hogy ekkora távot tegyek meg. Egy olyan városba ahol konkrétan senkit és semmit nem ismerek. Ez volt nekem a nagy betűs ismeretlen. Könnyű döntés, ha arra gondolok hogy minden cuccom elfért kb. 3 zsákban és úgy 2 kisdobozan. Azonban minden volt csak nem könnyű. Mármint fizikálisan nagyon egyszerű volt, ha jól emlékszem egyik délután összepakoltam és másnap reggel 7 órakkor már egyik kedves barátom autójában ültem a hátam mögött hagyva a biztonságot jelentő szülővárost. A probléma a lelki és szellemi területeket mardosta. A magány, az örlődés, és az ismeretlenben való útkeresés. Azzal a hittel és gondolattal léptem le, hogy szinte semmi se köt már a régi otthonomhoz. Nincsenek barátok, iskola, munka. Idővel viszont rá kellet döbbennem, hogy nem egészen van az úgy. Valóban nem igazán beszéltem olyan emberrekkel akik mellet kvázi felnőttem, de ettől még nagyon hiányzik az érzés, hogy egy városban vagyok velük. És ezek olyan érzések amikről nem tudsz, nem lehet mással beszélni, és ha mégis megteszed nagy a %-os esélye, hogy sose fogja megérteni. Én megpróbáltam. Nem értette. Nem hibáztatom. Ennek durván másfél éve. Többet sírtam és nevettem mint azelött 4 év alatt szerintem. Azonban még mindig nem látom az alagút végét. Viszont az azt jelző fény talán már fel fel dereng.