Scarlet

5. Fejezet

Nem remegtek a kezeim. Ez volt az első dolog, amit észrevettem, mikor a kórterem ajtajának kilincse felé nyúltam. Holott, a lelkem remegett a félelemtől.

Egy hét után végre kiengednek innen, és nem kell a tetőre osonom esténként, ha egy kis szabadságra vágyom.

- Van valami gond?

Hátra néztem a vállam felett Ewelinre, aki éppen a takarómat hajtogatta össze, miközben engem vizslatott. Valószínűleg bármilyen kis jel miatt még itt tartott volna. Ezért mosolyt erőltettem az arcomra, és próbáltam elhinni, hogy igazi.

- Nincs.

Hezitálás nélkül megragadtam a kilincset, és gyorsan kisurrantam rajta. Mielőtt becsuktam volna, visszadugtam a fejem, és egy utolsót intettem még Ewelinnek. Amint a túloldalon voltam, neki dőltem az ajtónak, és behunytam a szemem. Elkezdtem mélyeket lélegezni.

Ha túléltem az árvaházat, ez is sikerülni fog. Nem fogok félni.

Ezt mondogattam magamnak, miközben a fejben pörögtek azok a dolgok, amiket eddig megtudtam az igazgatótól.

Kétszer látogatott meg a héten hosszabb időre, mikor megválaszolta a kérdéseimet. Elmeséltem neki az álmomat, az átváltozásom előttről, amire azt mondta, hogy a születésemet, és valódi énemet láttam, amint feltör bennem. Azt is elmondta, hogy az átváltozás bármikor megtörténhet, ez az egyedtől függ. Akár még így is nőhettem volna fel, vagy halhattam volna meg úgy, hogy nem is tudok róla. Viszont az utóbbira, nagyon kevés az esély, mivel eddig mindegyik Daugnáról vagy Sonnáról voltak feljegyzések. Figyelmeztetett, hogy ne csodálkozzak, ha az álmaim túl valósnak fognak tűnni innentől. Mivel a Természet Gyerekeinek véreik összekötik őket, így olyan mintha egy családba tartoznánk. Mindegyikünknek megvannak az elődeink, és meg lesznek az utódaink. Ezáltál lehet, meg akarnak, majd „látogatni" engem, és elbeszélgetni velem.

Egyszerre volt rémisztő, és csodálatos dolog.

Mégis, fogalmam sem volt, milyen hatalmas lehet az erőm, erre majd csak a következő hetekben fog fény derülni, mikor különböző próbákat teszek a Dékánnal. Nem sikerült az új testemhez sem hozzászokni. Ha ember lettem volna, már rég tele lettem volna kék és zöld foltokkal, annyi mindennek nekimentem miközben fel-le mászkáltam az ágyak között a termekben, és próbáltam kikerülni a „Gyógyulj meg hamar!" és a „Már alig várjuk, hogy láthassunk!" csokrokat, és bokrokat(mégis ki ajándékoz egy bokrot?), amiket a többi diák küldött nekem. Borsódzott ettől a hátam. Azok, akik eddig összesúgtak a hátam mögött, most egy istennőként tartottak számon, és folyton folyvást küldtek nekem valamit. Már egyáltalán nem voltam átlagos, és messze álltam attól, hogy az a szürke kisegér legyek, amit először kitűztem célnak magamnak.

Viszont.

Tartoztam valahova. Tudtam, hogy ki a családom. Igaz, szomorú voltam, hogy már mindannyian halottak, de voltak. Nem voltam egyedül. Itt a folyosón sem voltam egyedül. A bal karom bizseregni kezdett, majd egy másik érzés furakodott be a testembe, ahogy beszívtam a levegőt. Lassan kinyitottam a szemem, és ránéztem.

Nevra nem jött közelebb hozzám. Ott állt a folyosó közepén, három méterre tőlem, és csak a hátizsákja pántját szorongatta. Az ujjai már kezdtek elfehéredni az erőtől, ahogy összeszorította őket. Észrevette, hogy a kezét néztem, és ujjai gyorsan ellazultak. Felpillantottam az arcára.

Tisztán emlékeztem a legutóbbi találkozónkra, amiben kifejtettem minden kérésemet iránta. Csak hagyjon békén. A héten már azt hittem, hogy megértette, mivel nem látogatott meg, és ajándékot sem küldött. Valkyon sem beszélt arról, hogy kérdezgette volna felőlem.