Véletlen

2.

Három hét múlva Tomi beletörődötten ült a Margit-szigeti szökőkút szélén és lábait bokáig a vízbe lógatta. Néha át-átnyúltak a testén az élők karjai, egyszer egy négyéves forma szőke kislány is keresztülugrált rajta, de olyan kicsi volt, hogy alig érezte meg. A korábbi éles fájdalom bizsergéssé szelídült, már csak a felnőttekkel akadt gondja.
Balázs mellette ült és a vízzel játszott. Tomi is élvezte, ahogyan a víz átfolyik a valóságban nem létező lábain, csiklandozta, majdhogynem nevethetnékje támadt. Balázs barna szeme is vérlázítóan boldogan csillogott.

Az elmúlt három hét alatt arra a kérdésre, ami Tomit legjobban foglalkoztatta, nem találtak választ. Balázs feltehetőleg nem is keresett rá, de Tomi nem adta fel, tudni akarta mi folyik itt. Szinte napról napra végigbeszélték ugyanazokat a kérdéseket: Miért vannak itt? Miért nincs itt más rajtuk kívül? Hol van az itt? Hogyan fognak visszajutni a való életükbe? Tomi kérdezett, Balázs válasza pedig mindig ugyanaz a két szó volt: nem tudom. Tomi nem akarta feladni a reményt, hogy minden visszaáll a megszokott kerékvágásba. Hiszen ott várt rá a pályázat, az egymillió forint, a hírnév. Most kezdődött volna az igazi élete!

A Balázzsal való találkozása utáni második napon elmentek Tomi lakásához, a lépcső aljában vérnyomokat láttak, de valaki már felmosott. Balázs szerint Tomi akkor halt meg, amikor leesett a lépcsőn. Tomi hiába bizonygatta neki, hogy alig fájt valamije, Balázst nem lehetett erről az elméletről lebeszélni.

Tomi agya ezután a következő kérdéseken zakatolt: Mi történik nélkülük a világban? Hol van a testük? Eltemették őket?

A fejébe vette, hogy találkozni kellene a családtagjaikkal, csakhogy semmi kedve nem volt az apjához, még láthatatlanul sem. Anyát és Emesét jó lenne látni, de nem kockáztathatta meg, hogy Balázs összefusson az apjával. A kérdéseire viszont nagyon szeretett volna választ kapni, így Balázst kezdte nyaggatni.

Épp a Nyugati előtt sétáltak el, szerencsére már éjszaka volt, így nem kellett az embereket kerülgetniük, amikor Tomi újra előhozta a témát.

– Nem! – Megint ez volt Balázs válasza.

– De miért? Biztos nagyon kedves családod van.

– Lehet, de akkor sem.

– Miért?

– Mert megígértem nekik, hogy többé nem látnak.

– De hát nem is látnának.

Balázs dühösen ragadta meg Tomi farmerdzsekijének két szárát és közelebb rántotta, mellkasuk egymáshoz préselődött. Tomi érezte a felé vágódó dühöt, Balázs kipirult arca különleges látványt nyújtott. Tomi megremegett, amikor a másik hátra lépett.

– Ne haragudj, csak... nem szeretném. Miért nem megyünk hozzád?

– Az én szüleim vidéken élnek. – Kipirult az arca a hazugságtól, de amit Balázs nem tud, az nem is fáj neki. Abban ő is egyetértett, hogy vidékre jutni kényelmetlen és még az is lehet, hogy veszélyes lenne a mostani állapotukra nézve.

Miután átrágták magukat minden kérdésen ezerszer is, Tomi másnap úgy döntött, megpróbál a másik jó szívére hatni.

– Aznap, amikor ez az egész kezdődött – már majdnem azt mondta “a halálom napján” –, akkor éppen emailt kaptam, hogy megnyertem egy fotópályázatot.

– Tudom, láttam a telódon.

Tomi bólintott.

– A díjat december 20-án kell átvennem egy a beküldött képekből készült kiállítás megnyitóján. Személyesen, különben oda az egész.