Véletlen

3.

A Keleti előtt ültek. Már lenyugvóban volt a koraőszi nap. Tomi csendben nézegette a körülöttük elvonuló tömeget, ha pedig valaki a padjuk felé vette az irányt, gyorsan áttelepültek egy másikra.

A Gellért-hegytől gyalog sétáltak el idáig. Útközben Balázs szedte össze magát előbb, a Szabadság híd budai oldalán jártak még, de már bent a Duna fölött, amikor megszólalt.

– Mi a fasz volt ez?

Tomi is éppen ezt akarta kérdezni, csak szebb szavakkal.

– Nem tudom, azt hiszem, láttunk egy szellemet.

– Azt értem – bólogatott Balázs helyeslően –, csak azt nem, az ősz fickó miért nem jelent meg.

Tomi percek óta ezen agyalt, és csak egyetlen lehetséges megoldás jutott az eszébe.

– Mert ő már meghalt.

Balázs megtorpant. Tomi pár lépéssel tovább haladt, de aztán ő is megállt és a járda szélére húzódott, hogy a mögöttük futó férfi ne szaladjon keresztül rajta, így fordult vissza Balázs felé.

– Én is pont erre jutottam. De akkor ez azt jelenti, hogy mi...

– Igen, hogy mi mégsem vagyunk halottak – bólintott Tomi.

Balázs egészen Tomi mellé húzódott, hogy elférjen mellettük egy bicikliző család. Válluk forrón simult egymásnak, és ettől Tomi szíve őrült zakatolásba kezdett. Tiszta őrület, hogy egyetlen érintés ennyire képes legyen felzaklatni. Balázs csak mellé lépett és ettől majdnem bekrepált a szíve, mi lenne, ha mondjuk megcsókolná?! Tomi megszédült a gondolatra, Balázs elkapta a vállát.

– Hé, jól vagy?

– Aha – nyögte Tomi erőtlen hangon. Úgy érezte, felgyullad a bőre Balázs tenyere alatt. – Menjünk tovább!

Tomi magán érezte Balázs pillantását, majd pedig mikor egymás mögé kellett sorjázniuk a szembejövő emberek miatt, a tarkója folyamatos bizsergéssel jelezte, hogy Balázs továbbra is figyeli.

A hídon áthaladó emberáradat miatt nem tudtak egy mondatnál többet beszélni, így inkább feladták és némán sétáltak tovább.  Tomi néha arra gondolt, jobb lenne egész nap elbújni valahová a tömeg elől, de Balázs szerette nézni az embereket, bírta a nyüzsgést maga körül és sokkal rosszabban viselte az éjszakai csendet. Tomi ezzel kapcsolatban pont fordítva érzett.

Végül a Keleti előtt ültek le egy padra és a séta ideje alatt tartó, majdnem egy órája köztük ülő csendet Balázs törte meg először.

– Szerintem nem haltunk meg. A nő, csak addig jelent meg, míg magához nem tért, de az ősz fickó szellemét egyáltalán nem láttuk. Ő meghalhatott az ütközés pillanatában. Vagyis ha mi itt vagyunk, akkor nem vagyunk hullák, de hogy hol van a testünk, azt passzolom.

Tomi teljesen egyetértett Balázs szavaival. Az egész séta alatt azon töprengett, mi lehet a magyarázata a nő felbukkanásának és eltűnésének.

– Szerintem kómában vagyunk.

– Kómában?

– Mármint a testünk, a valóságban.

Balázs elgondolkodva túrt bele rövidre vágott hajába.

– Ja, igazad lehet. Most már csak az a kérdés, hogy hogyan találjuk meg a testünket és jutunk bele vissza... már ha vissza akarunk bele térni egyáltalán.

Tomi már mondta volna a javaslatát, de torkára forrtak a szavak. Balázs olyan közel ült hozzá a padon, hogy a pad alját markoló kezeik majdnem összeértek. Tomi Balázs mélybarna szemeibe nézett, amiben furcsa, idegen csillogást látott.

– Ezt hogy érted? – Túl halk volt a hangja, meg kellett köszörülnie a torkát.

– Te szeretnél újra élni?

– Persze – vágta rá gondolkodás nélkül Tomi. – Épp megnyertem a pályázatot, elmehetnék a megnyitóra, és ott az egymillió forint!

– Csak fél! Elvittelek a családomhoz – lökte játékosan oldalba Balázs, mire mind a ketten elnevették magukat.

– Te nem akarnál visszamenni? – kérdezte aztán Tomi.

– Nemtom. – Balázs a cipőjét bámulta és közben a tarkóját vakargatta. – Mielőtt elvágódtam a motorral, pont beleüvöltöttem a képükbe, hogy basszák meg, én nem leszek egy ilyen nyomorék család tagja tovább. Felkaptam a táskámat, megragadtam Ferit, aki az ajtó előtt téblábolt, bedugtam a pólóm alá, fogtam a dzsekimet és elhúztam a faszba.

– Ezt eddig nem is mesélted – jegyezte meg halkan Tomi.

– Jah, mert hülyeség. Ezért se akartam visszamenni, mert azt mondtam nekik, én nem teszem be oda többet a lábam. Aztán mindegy, mert nem voltak otthon.

Tomi csendben hallgatott, és az oldalán bizsergő foltra koncentrált, ahol Balázs nemrég oldalba könyökölte.

– Miért jöttél el? Mivel akasztottak ki ennyire?

Balázs olyan hirtelen fordult felé, hogy Tomi megrezzent. Kinyitotta a száját, majd inkább becsukta, várt egy kicsit és csak utána szólalt meg.

– Tudod, a szokásos faszság. Nem viszem semmire az életben, vegyem komolyabban magam, és hasonló szülői okoskodás. Csak betelt a pohár.

– Aha.

Tomi jól tudta, milyen az, ha folyamatosan piszkálnak otthon. Az apja tökéletesen tudta művelni ezt, főleg akkor, ha legurította a megfelelő piamennyiséget.

– És mi lett Ferivel?

Balázs szomorúan elmosolyodott.

– Szerintem meghalt, a pólómban ült, mikor fejreálltam a motorral, esélytelen, hogy megúszta volna. Amikor feltápászkodtam, és láttam magamat az úton feküdni, annyira berezeltem, hogy elrohantam, nem vártam meg, mi lesz Ferivel. De szerintem ő már az örök macskamezőkön egerészik.

Tomi bólintott. Azt, hogy Balázs mit látott a saját balesete után, többször is átbeszélték már, csak eddig a macska sosem tűnt Tomi számára fontosnak.

Tomi figyelte Balázst, ahogyan leszegett fejjel ült mellette maga elé meredve. Keze önkéntelenül simult a fiú kézfejére.

– Sajnálom Ferit!

Balázs mozdulatlanul meredt az összesimuló kezükre, Tomi elpirult, elhúzta a kezét, de Balázs utánakapott.

– Ez most hülyén fog hangzani, de én... félek.

– Mitől? - Tomi hangja halkan reszketett.

– Attól, hogy ha sikerül visszatérni a valóságba, ez az egész eltűnik.

Tomi szíve vad dürüm-dürümre kapcsolt. Balázs még mindig fogta a kezét és belenézett a szemeibe, úgy folytatta.

– Pedig mekkora buli ez az egész láthatatlanság, meg a falakon átjárkálás – nevetett hirtelen Tomira.
Tomi érezte, hogy megkeseredik szájában a nyál. Balázs persze, hogy csak azt fogja hiányolni, hogy mennyi minden hülyeségre képes így. De ő, Tomi úgy érezte, bele fog pusztulni abba, hogy nem töltheti életének minden egyes percét Balázs társaságában. Szíve vad vágtatása lelassult, Balázs elhúzta a kezét, neki pedig fázósan bizsergett a bőre a másik érintése nyomán.

***

– Szerintem hülyeség, hogy csak így elindultunk.

– Mármint? – fordult felé Balázs a Szent István kórház parkjának közepén.

– Egy csomó kórház van a városban, sosem járunk sikerrel, ha csak úgy vaktában besétálunk némelyikbe.

– Ja, lehet. De most pont itt vagyunk és ráérünk, nem?

– De – sóhajtotta Tomi. Szerette volna, ha lélekben fel tud készülni arra, hogy elkezdik a testük kutatását, de Balázs semmi terv nélkül rohant be a kapun, mikor erre sétáltak, és meglátta az épületet.

– Szerinted merre van a kómaosztály?

– Szerintem nincs olyan.

– Akkor hol keressük magunkat?

Tomi megvonta a vállát és csak gyalogolt tovább a parkban Balázs mögött. A földön az első lehullott, megsárgult levelek feküdtek, furcsa volt, hogy nem ropogtak a talpa alatt.
Tomi szeretett volna visszajutni az életébe, átvenni a díjat, a pénzt, ott lenni a kiállításon és végre az apja orra alá dörgölni, hogy nem egy semmirekellő. De ahogy Balázs tarkóját nézte, amint jobbra-balra forgatja a fejét, egyszerűen csak összefacsarodott a szíve. Éppen elhatározta magát, hogy lebeszéli a másikat a mostani kórházlátogatásról és legközelebbre majd felkészül lelkileg, amikor meghallotta az anyja hagját.

– Emese, eltennéd a telefont, ha hozzád beszélek?

Tomi megtorpant, ahogy a mellettük álló épület bejáratán éppen kilépett az anyja, mellette pedig a húga, aki elmélyülten nyomkodta a kezében lévő okostelefont.

– Aha, csak megírtam Anikónak, hogy még mindig nem jártunk sikerrel.

– Miért érdekli a te Anikó barátnődet ennyire a bátyád állapota?

– Mert évek óta bele van zúgva, de totál reménytelen, hiszen Tomit úgysem... – Emese elharapta a mondatot és inkább a zsebébe süllyesztette a telefonját.

– Hé, Tomika, hol a rákba' vagy?

Balázs hangja nehezen jutott a fülébe, az agya teljesen lefoglalta magát azzal, hogy az anyját és a húgát bámulta és próbálta feldolgozni az információt.

Balázs visszacaplatott mellé. Tomi rábámult, de még mindig nem szólalt meg.

– Mi van már? Kísértetet láttál? – Ezen majdnem felnevetett.

–  Ott van az anyám és a húgom – mutatott Tomi az időközben a kijárat felé sétálókra.

– Baszki – Balázs szájából ennyire futotta.

***

– Nem akarok bemenni – súgta Tomi, Balázs motoros dzsekijének gallérját szorongatva, arcát a másik pólójába temette és mélyeket szippantott az illatából, hogy megnyugtassa az idegeit. Balázs óvatos mozdulatokkal simogatta a tarkóját, ettől viszont csak még jobban zakatolt a szíve.

– Dehogynem.

– Mi lesz, ha belépek, meglátom magam és egyből eltűnök? – Hangja tompán szólt Balázs mellkasáról.

– Akkor, ha felébredsz, tudd, hogy ott állok az ágyad mellett.

– De... én... én még...

– Csak vicceltem.

– Balázs, én még... még nem találtuk ki, mit csináljak, ha felébredek. Keresselek meg? Vagy majd te? Tudok egyáltalán mozogni, mi van, ha lebénultam? Inkább maradnék itt veled, mint hogy egy béna testben fekve éljem le az életemet!

– Minden rendben lesz. Amint én is visszakerülök a testembe, ígérem, hogy megkereslek, rendben?

Tomi bólintott és hátrébb lépett, lassan elengedte Balázs dzsekijét és elsimogatta rajta a nem létező gyűrődéseket.

– Mehetünk?

Tomi nagyot sóhajtott, pár pillanatig bámulta a mellette lévő nyitott ajtajú terem bejáratát, majd bólintott.

Odabent csend volt. Mintha a küszöbön átlépve megsüketültek volna. Tomi három másik ágyat látott, mindegyikben moccanatlan alak lélegzett. Látta, ahogy a teste csak nyugodtan feküdt az ágyon, hóna aljáig betakarva, hófehér kezei a takarón kívül hevertek. Arca békés volt, teljesen nyugodt. Tomi sosem látta még önmagát kívülről, óvatosan odalopózott a testéhez és lebámult rá.

– Szerinted, ha megérintem, visszajutok?

– Próbáld ki! – bíztatta Balázs, aki a szokásoshoz képest félszegnek tűnt.

– Oké, de...

Tomi kinyújtotta a mutató ujját és már majdnem a teste bőréhez ért, amikor suttogva megszólalt.

– Hiányozni fogsz, nagyon. Remélem, hogy hamar találkozunk.

Tomi látta, hogy Balázs elpirul, megint megcsodálhatta, ahogyan végigfut a nyakán a pír és eltűnik a pólója nyakkivágása alatt, mint legelső alkalommal. Azon gondolkodott, kellene-e még többet is mondania, vagy elég ennyi, de inkább becsukta a szemét és szellemujját a testéhez érintette.

Nem történt semmi.

Fél perc múlva zavartan Balázsra mosolyogott.

– Úgy tűnik, nem lesz ilyen egyszerű.

***

Ezután nekiláttak a kutatásnak Balázs teste után, kerületről kerületre végignézték a kórházakat. A nap többi részét általában Tomi testénél töltötték a kórházban, éjszaka pedig újra és újra végigbarangolták Budapestet.

Egyik nap arra értek a kórházba, hogy Emese ül Tomi ágya mellett és a telefonjából két kisgyerek veszekedése hallatszik. Emese lehajtott fejjel ült és elmerült a gondolataiban.

Tomi odasúgott Balázsnak, miután besorjáztak Tomi ágya és az ablak közé a sarokba.

– Ez egy régi gyerekkori felvétel, apám, ha nem volt hulla részeg, csomó videót és hanganyagot vett fel rólunk. Anyám azt mondta, néha még most is végignézi őket.

Balázs megbabonázva meredt az Emese kezében lévő telefonra, amelynek képernyőjén egy szőke kislány és egy szőke kisfiú éppen összeveszett a Lego házikó felett. Tomi pedig Balázst figyelte. Aggasztotta, hogy közel egy hónapja kutatták a fiú testét, mégsem találtak rá. Vajon merre lehet?

– Tomi, ébredj fel, jó? – Emese esdeklő hangja könnyeket csalt Tomi szemébe. Vajon tudnak a kísértetek sírni?

Tomi szerette volna megsimogatni Emese vállát, de visszafogta a kezeit, erősen kellett maga mellé szorítania őket. Emese közben tovább beszélt.

– ...azt mondta, haza is jöhetnél. Amióta a baleset történt, egy kortyot sem ivott! Anya is csodálattal figyeli. De nem értem, mi értelme ennek, ahhoz hogy visszakapjam az apámat, miért kell elveszítenem a bátyámat? Hallod, amit mondok? Biztosan hallod. A suli totál szívás, nem akarok érettségizni, ráadásul mióta a baleset történt, egyetlen hülye sort sem tudtam írni, úgy érzem, fel fog robbanni az agyam, de nem tudok írni, csak bámulom a papírt és cikáznak a gondolataim... Eszembe jutott még valami, képzeld, az alsó szomszédunk, tudod, a Robi, feljött és becsengetett...

Tomi megszédült. Nem, nem, nem. Balázsnak ezt nem kéne végighallgatnia. Annak ellenére, hogy őt is izgatta, mi a francot akarhatott Robi, Tomi mégis megragadta Balázs karját és rángatni kezdte az ajtó felé.

– Menjünk – kétségbeesettnek hangzott a hangja.

– Ne már, Tomika, engem nagyon is érdekel ez a Robi gyerek.

Tomi hiába próbálta Balázst elcipelni, az meg sem mozdult. Így inkább lerogyott a sarokban álló székre és pipacsvörösre gyúlt arccal hallgatta végig a történet folytatását.

– Anya nyitott ajtót, de én is láttam, hogy full zavarban volt, amikor megkérdezte, hogy hogy vagy és történt-e valami javulás. Azt hittem, anya egyből össze fogja rakni a dolgokat, de csak kedvesen mosolyogva válaszolt és behívta egy üdítőre, amit Robi persze nem fogadott el, inkább elmenekült. Azért vicces, hogy még ennyi év után is képtelen kiverni téged a fejéből.

Tomi a cipőjét bámulta. Nem akart Balázsra nézni, aki mozdulatlanul állt mellette. Látta a tornacipőjét a földön, hogy meg sem rezzen. Vajon ez jó vagy rossz? Az is lehet, hogy rá sem jön ennyiből. Reménykedve pillanott Balázsra, aki rávigyorgott.

– Ugyan Tomika, azt hiszed, eddig nem jöttem rá? – És megveregette a vállát.

Tomi halványan visszamosolygott. Fogalma sem volt, mire számított, persze örült, hogy Balázs nem egy homofób hülye, de ettől még fájt a szíve. Nem tudta, mégis mit várt. Talán, ha visszatérnek a testükbe, jobb lenne ezt az egészet elfelejteni, Balázs biztos nem akar majd vele barátkozni, arról meg, amire Tomi vágyott, úgy tűnt, szó sem lehet.

***

– Mesélj Robiról!

Tomi megdermedt, kezéből kihullott a száraz falevél, amit unalmában tépkedett. Épp a Margit-sziget szökőkútja melletti játszótér egyik padján ült. Balázs a hintán lökte magát előre-hátra. Egészen az előző mondatáig. Amióta megbizonyosodott róla, hogy Tomi meleg, masképpen kezdett viselkedni.

Csendesebb lett, kevesebbet viccelt és többet hallgatott. Tomi néha rajtakapta, amint fürkészőn bámulja, főleg akkor, ha azt hitte, Tomi nem figyel. Furcsán feszült lett a helyzet, és ezt Tomi utálta. Néha az jutott eszébe, hogy jobb lenne visszatérni a való világba, mert ez a kínlódás egyiküknek se volt jó. Ezért is lepte meg, hogy Balázs felhozta Robit.

– Mit szeretnél tudni?

– Szereted?

– Mi? – Tomi majdnem felnevetett. – Dehogy. Robi a múlt, ő volt az első szerelmem, az első csókom. De már vége.

– Miért?

– Mert nem jöttünk ki jól.

– Miért nem?

– Miért érdekel téged ennyire a szerelmi életem?

Balázs vállat vont, hallgatott.

– Robival tizenöt voltam, mikor összejöttünk, ő akkor volt tizenhét. Alattunk lakott, együtt nőttünk fel, túlságosan is ismertem, sokat bántottuk egymást.

– Miért lett vége?

– Mert én nem akartam előbújni, ő meg igen.

Balázs hallgatott. A hinta, amin ült csendesen nyekergett, ahogyan lassan hajtotta magát.

– Most volt valakid?

– Nem. Másfél éve senki. Robi után csak lányokkal jártam. Kettővel.

Lehajtotta a fejét. Szégyellte, főleg azért, mert Timi és Szandi sem érdemelte azt, hogy ennyire átverje őket.

Tomi arra riadt, hogy Balázs leült mellé a padra. Tomi felnézett, tekintete találkozott Balázs barna szemeivel. Megrezzent, amikor két forró tenyér simult az arcára. Aztán Balázs megcsókolta.

***

Tomi életének legszebb napjai következtek. Tiszta őrület, hogy pont akkor, amikor a való világban kómában volt. Balázs a csók után újra visszavedlett a nyugodt, laza stilusához, lepergett róla a feszültség és olyan sokat csókolgatta Tomit, hogy Tomi néha úgy érezte magát, mint aki tényleg meghalt. Belehalt a szerelembe.

A nagy boldogságban kicsit megfeledkeztek a hazajutás problémájáról, újra és újra végigjárták Pestet, a kedvenc helyeiket, minden éjjel rengeteget sétáltak és beszélgettek, csókolóztak és ölelkeztek és Tomi azt érezte, végre boldog.

Rengeteget gondolkodott az életén, a múlton. Ha nem utálja annyira az apját, sosem költözik el egyedül az albérletbe. Ha nem költözik el, sosem esett volna le a lépcsőn és soha nem ismeri meg Balázst. Minden a legtökéletesebben alakult.

Halottak napja volt, Tomi épp Balázs ölében ült egy padon az Orczy kertben, amikor meghallotta az apja hangját. Riadtan nézett körül, de a férfi nem állt a közelükben.

– ...sajnálom, Tomi. Ígérem, soha többet nem leszek az a szörnyű apa, aki voltam, csak...

Olyan volt, mint egy rádióadás, ami néha felerősödött, majd elhalkult, attól függően, merre csavargatták a készüléken a gombokat.

Tomi Felpattant Balázs öléből.

– Mi van, Tomika?

– Hallom az apámat!

– Mi?

– Azt hiszem, a kórházba kellene mennünk.

Balázs nem tétovázott, kézen fogta Tomit és együtt rohantak a kórház felé. Bármennyire is jól érezték magukat szellemként, a napi kórházi látogatásokról nem mondtak le, Tomi szerette látni a húgát és az anyukáját.

Szerencsére nem egészen tíz perc alatt Tomi kórházi szobájának ajtajában álltak, és nézték Tomi apját, ahogy zokogva markolássza a fia kezét és könyörög a bocsánatért.
Tomi elsírta magát, Balázs ölelésébe bújt. A könnyei apró vízcseppekként folytak végig az arcán, majd hófehér gyöngyszemekként koppantak a padlóra. Tomi apja nem hallotta és nem látta őket.

Miután Tomi apja elment, Tomi megszólalt.

– Megbocsájtottam neki.

Ebben a pillanatban Tomi úgy érezte, mintha valaki vagy valami végigsimítana a testén. Megszédült. Amikor magára pillantott, megrémült.

– Balázs – súgta halkan.

– Látom, majdnem eltűntél.

Csak szorították és szorították egymást. Tomi egyre halványabb és halványabb lett. Halkan szólalt meg.

– Menjünk fel a Gellért-hegyre, látni akarom még utoljára a várost.

Mire felértek, leszállt az éjszaka. Csendben ültek a Szabadság szobor alatt és ölelték egymást.

***

– Ne felejts el, jó? – Tomi egészen beledőlt Balázs érintésébe, de amióta halványodott, más érzés volt megsimítani. Balázs erről inkább nem beszélt. Biztos volt benne, hogy ha Tomi eltűnik, úgyis újra találkozni fognak.

Hát mi értelme lett volna az egésznek, ha csak úgy elfelejtik egymást?

– Nem foglak.

Kissé karcolt a hangja, de Tomi így is elmosolyodott. Olyan halvány volt már, hogy Balázs a napfényben elmosódva látta a körvonalait. A Szabadság-szobor fehér talapzata előtt szinte elveszett. Balázs érezte az idegesítő szúrást a mellkasában, de nem törődött vele.

Inkább a vele szemben álló Tomi után kapott, szoros ölelésbe vonta és mindenféle megnyugtató gondolatot suttogott a fülébe. Elő jött a “nem lesz semmi baj", a “nem felejtjük el egymást” és az “ígérem megkereslek". Mindent megígért, ami eszébe jutott, de a feléről sem tudta, hogy tényleg be tudja-e tartani.

Tomi eközben a mellkasának simult és alig moccant meg. Balázs már azt hitte, elaludt, pedig hónapok óta nem aludtak egy percet sem. Ahogy a másik fiút kereste, megrémült, mert Tomi alig volt több, mint egy emberméretű halovány ragyogás. A két tenyere közé szorította Tomi arcát, csak hogy érezze, és megcsókolta az ajkait. Óvatos, félénk csók volt, nem tartott sokáig, és mire Balázs kinyitotta a szemét, egyedül állt a Gellért-hegyen a november reggeli napsütésben.