Véletlen

4.

Balázs bőgött. Ült a Gellért-hegy tetején és bőgött. Pedig megfogadta magában tizenkét éves korában, hogy soha többé nem fog sírni, történjen bármi. Meghalt Morzsi, és az apja olyan gorombán rá szólt, hogy egy hülye kutya miatt ne bőgjön már, mi ő, kislány? Azóta eltemették a Nagyit, jópárszor felbukott a motorral, mégsem sírt, de most nem bírta visszatartani a könnyeit.

Az apja nem volt egy kedves ember, és nem számítottak neki sokat mások érzései. Balázs nagyon szeretett volna messze kerülni tőle, de néha azon kapta magát, hogy épp olyan, mint az apja, csak ő lazaság mögé csomagolja a félelmeit, a fater meg a hatalmi harcokhoz értett.

Szóval most élvezte, ahogy végigfolynak arcán a könnyek, amik aztán gyönggyé válva pottyantak a földre és szanaszét gurultak. Milyen hülyeség ez a göngy dolog, és rohadtul buzis is. Erre felnevetett, de egyből elhalt a hangja. Végtelenül magányos volt, mióta Tomi eltűnt. Csak pár óra telt el azóta, ő viszont már megszokta, hogy mindig itt áll mellette a másik. Nézi azokkal a csodaszép szemeivel, szőke haján csillog a napfény és olyan édes a csókja, mint egyetlen másik srácnak sem volt soha az életben.

Na, nem mintha annyi más srácot csókolgatott volna, hiszen huszonhárom évesen csak hármat. De nem is ez a lényeg. Tomit már másfél éve akarta megcsókolni. Pont azóta, hogy a srác dolgozni kezdett a Mekiben a Keletinél, ő meg miatta teljesen odaszokott. Az anyja megszállottja volt az egészséges életmódnak, chia magot evett kuszkusszal egész gyerekkorában, de az elmúlt másfél évben annyi Big Mac-et tolt be, mint soha azelőtt. És imádta, mert az édes bűnözés érzése egybefonódott Tomi valójával. Tomi általában ugyanazzal a protokoll mosollyal köszöntötte, ő meg csak elmotyogta a menüjét, bámulta a másik mozdulatait, majd fizetett és elköszönt. Egy gyáva fasz volt, amiért nem merte megszólítani, elhívni valahová. De mindig annyian voltak körülötte a sorban. És különben sem tudta, hogy Tomit érdekelné-e.

Így hát aznap a Fővám térnél teljesen lefagyott az agya, amikor meglátta Tomit a korlátnak támaszkodni. Először azt hitte, hogy élő, és csak poénból sétált oda mellé, de Tomi ránézett és istenem, Balázs úgy érezte, itt a lehetőség, végre tálcán nyújtják át neki a srácot, akibe másfél éve minden nappal csak egyre jobban belezúgott.

Gondolt rá, hogy ha megismeri ebben a hülye szellemlétben, talán rájön, hogy Tomi egy pöcs, akit aztán végre képes lesz elfelejteni. De minden itt töltött időtlen pillanattal egyre jobban és jobban beleszeretett. Tomi kedves volt és jó beszélgetőtárs. Nyugodt, csendes, mégis értette a poénjait, tökéletesen simult össze Balázs harsányabb és az ő lágyabb stílusa.

Tomi szemében nem látható csillagok fénye ragyogott a Margit-sziget éjszakájában, Tomi bőre tökéletesen simult a keze alá, Tomi szája volt a legfinomabb édesség és ó, istenkém, de kurvára beleszeretett.

És most itt bőgött, teljesen egyedül, mert Tomi megbocsájtott az apjának és megérdemelte, hogy visszatérjen a való életbe. Balázs érezte, hogy ennyitől függ az egész. Amint Tomi kimondta, hogy megbocsájtott, máris halványodni kezdett. Lehet, hogy már magához is tért és arra vár a kórházban fekve, hogy Balázs mikor jelenik meg az ágya mellett.

De ő rohadtul nem érezte azt, hogy képes lenne valaha is megbocsájtani a szüleinek. Az anyjának, hogy éveken át kussban tűrt, és az apjának az összes zsarnokságát, amiért megkeserítette az életét és mindig úgy érezte magát, mint egy semmire sem való szardarab.

Ettől az egésztől még jobban elbőgte magát, csak hogy még egy adag láthatatlan gyönggyel ajándékozza meg a Gellért-hegy floráját és faunáját. A picsába!

***

Tomi nem ébredt fel. Balázs ott állt az ágya mellett a kórházban, de Tomi épp olyan kómás volt, mint eddig. Mi a szar történt? Lassan beszivárgott a belsőjébe a kétségbeesés, de azzal nyugtatta magát, hogy talán több időbe is beletelik, mire a lelke visszatér a testébe. Igen, biztos, hogy ennyiről van csak szó.

A negyedik napon unta meg a várakozást. Valami gond volt, valami elcsesződött? Tomi nem tért magához és vissza sem jött, akkor hol lehet? Mardosta a kétségbeesés. Balázs végigjárta az egész várost, meglátogatta az összes helyet, ahol közösen jártak, hátha valahol mégis megtalálja Tomit.

Tudta, hogy felesleges, de húzta az időt, húznia kellett, mert nagyon nehéz volt rászánnia magát a következő lépésre. De újabb két nap telt el, és nem maradt más választása. Balázst egyetlen kórházban sem találták meg Tomival, pedig majdnem egy hónapot töltöttek azzal, hogy keresték. Nem akarta ezt újra elkezdeni.

Nagy nehezen összeszedte minden bátorságát, és azt mantrázva, hogy csakis Tomiért teszi, belépett a kapun. A Vecsésen álló családi ház udvara csendes volt és nyugodt. Balázs elvesztette már az időérzékét, mindig Tomi volt az, aki tudta, milyen nap van és hányadika, így fogalma sem volt, mit fog találni odabent. Talán mindenki dolgozik, vagy ha hétvége van, mindenki a saját szobájában, a másiktól csukott ajtóval elválasztva éli az életét, hiszen így szokták.

A garázsban ott parkolt az apja kék Opelje, meg Peti piros Citroene. Balázs erősen koncentrált, levegőnek képzelte magát és átsuhant a falon.
Odabent nagy volt a zaj. Összeráncolta a szemöldökét, furcsa volt a zene. Valaki gitározott?
Mi a szent szar?

Először a konyhába ment, minden hivatalosabb papírt ott tartottak egy fonott kosárban az asztalon. Bízott benne, hogy talál valami nyomot arra vonatkozólag, hol találja a testét, csak hever majd ott egy lelet, vagy egy kórházi számla, egy recept egy orvos nevével vagy bármi, ami nyomra vezeti. Gyors mozdulatokkal forgatta át az üres konyhában a papírhalmot, de nem talált semmit.
Micsoda pech!

Zavarni kezdte a zene. Egyre inkább kíváncsivá tette, főleg mert a hang igazi, valódi gitárnak hangzott. Tizenhat éves koráig gitározott, csak aztán az apja megtudta, hogy a zenekarba járást jobban szereti, mint a töridogára tanulást, így az első hármas után elkobozta a hangszert. A hang felé közeledve egyre biztosabb volt benne, hogy ez az ő régi gitárjának a hangja. Mi folyik itt?

Balázs döbbetten torpant meg a szobája ajtaja előtt. Ez volt a hang forrása. Becsukta szemét, és pont a szellőre gondolt, hogy átsuhanhasson a tömör ajtón, amikor a szobája ajtaja kinyílott, és Balázs anyja egyenesen keresztültrappolt a fia szellemén. Nem torpant meg, nem érzett semmit, csak visszafelé beszélt a válla fölött a szoba irányába.

– Mindjárt hozok még egy kis kekszet. – Elcsattogott papucsában a konyha felé.

Balázs döbbenten meredt maga elé. Ahogy az anyja keresztülsétált rajta, az inkább kellemes melegséggel és nem a szokásos fájdalmas érzéssel töltötte el. Mint egy simogatás. Legutóbb Tomi közelében érzett hasonlót.

Ha már tárva hagyták az ajtót, besétált. A látvány letaglózta!

A teste ott feküdt az ágyban, de a szoba tele volt emberekkel. A húga, Évi, az öccse, Dani, Marci és Peti, a két legjobb haverja, valamint Anna, Marci barátnője is ott ült a földön. A gitáron az öccse pengette éppen a The House of the Rising Sunt.

A szoba közepére került a kisasztal, ami egyébként a nappaliban szokott állni. Tele volt pakolva poharakkal, chipsszel, könyvekkel. Balázs érezte, hogy meghatódik a gondolatra, hogy az ő szórakoztatására gyűltek össze.

Dani épp az utolsó akkordokat pengette le, aztán csend lett egy pillanatig.

– Wow, egyre jobb vagy! Ha Balázs felébred, irtóra büszke lesz rád – mosolygott Anna, Dani pedig elpirult a bóktól.

Balázs sóhajtva megrázta a fejét. Sajnos Dani mindig az elérhetetlen lányok után koslatott.

– Itt a keksz – libbent be jókedvűen Balázs anyja a szobába.

– Köszönjük, Márti néni!

– Hagyd csak, Marcikám. Én köszönöm, hogy majdnem minden napot itt töltötök Balázssal. Sokkal jobban érzem magam így, hogy valaki mindig van mellette, és haza tudtuk hozni a kórházból.

Balázs megszédült. Tomira gondolt, aki mellett nem tudtak éjjel-nappal ott lenni a szülei, mert dolgoztak. Feldobogott a szíve a gondolatra, hogy őt így szeretik.

– Na, szaladj a gazdádhoz, te kis gézengúz! – szólt mögüle az apja hangja.

Balázs szinte érezte, ahogy Feri puha szőre végigsimított a lábán. A macska is megtorpant és körbe kezdett szimatolgatni Balázs lába körül.

– Jé, ez a Feri? – kérdezte Marci.

– Igen. – Balázs az elmúlt egy éven biztos, hogy nem látta mosolyogni az apját. – Tegnap jött haza, megjelent a kapu előtt és panaszosan nyávogott. Teljesen ledöbbentünk.

– Balázs magával vitte ugyanis aznap – súgta halkan Balázs anyja Annának.

Hirtelen csend lett, és mindenki Ferit bámulta, aki időközben elunta szellem-Balázs szaglászását, és inkább kómás-Balázs mellé fészkelte magát az ágyon. A látvány annyira hihetetlen volt, hogy Balázs elfelejtett arrébb lépni, így az apja is keresztülsétált rajta. Megint csak a kellemes, simogató érzés töltötte el.

– Szegény Feri – csóválta a fejét Peti.

– Biztos kalandos útja volt, hogy megjelent így három hónappal később. Már mindenki azt hitte, hogy szegényke biztosan meghalt a balesetben.

Csendben bólogattak, de mindenki mosolyogva nézte, ahogy Feri Balázs mellé bújva, szuszogva alszik.

Balázsnak ki kellett fordulnia az ajtón, anyira megszédítették a látottak. A rohadt életbe, őt itt kurvára szerette mindenki. A barátai, a tesói, anya. És ott ült apa az ágya végében. Balázs belesett az ajtón és remegve dőlt az ajtófélfának.

Az apja, aki soha az életben nem mondta, hogy szereti, aki meg nem ölelte, aki aznap lebuzizta és közölte, hogy takarodjon a házából, most a takarón át a lábát simogatta és mosolygott.

Balázs újra megszédült és inkább becsukta a szemét, hogy megnyugodjon. Amikor kinyitotta és az ajtófélfába kapaszkodó, majdnem átlátszó kezére pillantott, halkan megszólalt.

– A picsába.

Ez volt az utolsó mondata.

***

Balázs érezte, hogy izzadtságcseppek ülnek a homlokára, ami nagyon nem volt jó. Az izzadtság undi, pedig ő tökéletes első benyomást akart kelteni.

Előtte még hárman álltak a sorban, de rohamosan fogyott az ideje. Megfogadta, hogy most, hogy végre teljesen talpra tudott állni, most hogy újabb esélyt kapott az élettől, nem fog tovább halogatni semmit. A kómában töltött hónapok után úgy érezte, minden percet meg kell ragadnia, mert sosem tudni, mikor lesz vége. Két éve kinézte magának a mekis srácot, itt volt az ideje a cselekvésnek!

Még ketten álltak előtte. Mélyet sóhajtott és idegesen kapargatta körmével a pénztárcája bőrét, közben pedig azt mantrázta magában: most vagy soha, egy balfasz vagy, ha elszúrod!

Egy ember volt még hátra, Balázs már látta maga előtt a srác piros pólóját. Felkavarta gyomrát a sültkrumpli szaga. Túl gyorsan sorra került.

– Szia, mit adhatok?

Balázs most, hogy a baleset óta eltelt hat hónap után újra látta, még szebbnek találta a szőke fiút. A ragyogó nap beáradt a hatalmas ablakokon, megcsillant a haján és ettől furcsán meleg érzés öntötte el Balázs belsőjét. Megnyugtató volt és ismerős, mintha már látta volna valahol.

– Szia. Két Mcmenü plusz lesz, Big Mackel.

A másik bólintott, majd fordult, hogy a tálcájára pakoljon mindent, Balázs pedig csak itta magába a látványát.

– Még valamit? – Fordult vissza hozzá a srác. Ujja megállt a kasszagép fölött, hogy beüthesse az összeget.

– Az egyik a tiéd. Tudom, hogy nemsokára végzel, ehetnél velem, ha esetleg...

– Igazán kedves vagy, de... – A szőke fiú végre ránézett. Balázs próbált a legmegnyerőbb mosolyával villogni.

Hiába álltak Balázs mögött négyen, akik a nyakukat nyújtogatták, hogy az ő soruk miért nem halad sehová, a szőke srác hosszú pillanatokig csak tanulmányozta az arcát. Végül megadóan elmosolyodott.

– Rendben, ha végeztem, megkereslek.

Balázs fizetés után boldogan kapta fel a tálcáját, és rogyott le egy üres asztal mellé. Jól látható helyet választott, nehogy elszalasszák egymást. Tíz perc gyomorgörcsös várakozás után a másik végre megérkezett, és becsusszant a Balázzsal szembeni ülésre.

– Tomi vagyok, szia.

– Én pedig Balázs.

Halvány, félszeg mosollyal kezdték bontogatni a Big Mac papírját. Döcögősen indult a beszélgetés, de tíz perc múlva mind a ketten azon csodálkoztak, hogy a másik is nemrég ébredt fel a kómából. Milyen furcsa véletlen!


VÉGE