Find Each Other |kempf zozo|

2

Másnap korán indulunk Pestről, és szerencsére elég a mi kocsink is hozzá, hiszen nincs sok holmink, főképp csak a ruhánk. Nagyjából két és fel óra az út, és én minden egyes percét élveztem, hiszen végre nem a lakásban punnyadok, és nem is a kis kertben kell lennem. Már nagyon hiányzott ez a fajta szabadságérzet. Hallgatom a halkan szóló rádiót, s az abban felcsendülő toplistás zenéket. Szinte mindet most hallom először, de nem állít meg abban hogy magamban én is énekeljem. Május vége fele járunk, s a természetet még szebbnek látom mint amilyen valójában. A gyönyörű szántóföldek, a zöld fák, az ültetvények. Egytől egyig elképesztőek.

Amint megláttam a Gyula feliratú táblát, szomorú lettem, hiszen ez azt jelenti hogy folytatódik az életem a négy fal között. Már csak azt nem értem hogy miért, végülis már elmúltam húsz éves. Sikeres érettségi vizsgát tettem, majdnem ötös lettem mindenből. Igazán megengedhetné anyám hogy kijárjak a lakásból, főleg hogy már nem is Budapesten leszünk. A kocsi lassít, majd megáll egy ház feljáróján. Kinyitom az ajtót és kiszállok a fekete bmw-ből. Szembe találom magam, egy gyönyörű, modern házzal. Szóval felújították. A régi jobban tetszett.

-Belülről is?-néztem a csomagtartóban kutató anyámra.

-Igen. Még az apáddal kezdtük el.-vette ki a bőröndjeimet. Felém nyújtotta a kulcsokat is, amit elvettem tőle és a bejárathoz indultam. Amint belépek, rá kell jönnöm hogy ez nem átalakítás volt, hanem fogták és mindent teljesen kicseréltek. Semmi sem ugyan olyan mint régen. Nem tetszik.

Felmegyek az emeletre, ahol régen a szobám volt. Azért reménykedtem benne hogy azt legalább meghagyták olyanra amilyen volt. De nem, a régen lila színekben pompázó szobám most barna. De legalább ízléses, jobban mondva szebb mint a ház bármely más része.

Elkezdek kipakolni, először a ruháimat. Szétválogatom mindet, melyiket kell az akasztós részbe rakni, melyik az amit elég ha összehajtva a polcokra rakok. Utána a néhány pár cipőmet rakom a helyére. Majd végül azt a kevés tárgyat helyeztem el a szobában mint például a képek, led égősor, illetve a könyveim amik nélkül meglenni nem tudok.

Lementem a konyhába hátha van valami ehető. Benéztem a hűtőbe, a szekrénybe de teljesen üres volt minden. Nem is értem mit vártam.

-Rendeltem pizzát.-jelent meg mögöttem anya.

-Elmehetek venni pár dolgot?-kérdezem meg semlegesen.

-Mégis miért?-felhúzott szemöldökkel néz rám, közben pedig a tökéletesen egyenesre vasalt haját a füle mögé tűri.

-Hát jól jönne pár hasznos holmi a szobámba, meg most szívesen innék abból az üdítőből is.-lazán megrántom a vállam, s próbálok érzelemmentesen beszélni, nehogy meghallja a hangomban hogy majd meghalnék egy kis sétáért, amit nem a ház folyosóin teszek meg.

-Ne hidd azt, hogy mostmár bármit megtehetsz, azért mert elköltöztünk.-rémisztően nyugodtan ejti ki vérvörösre festett ajkain ezeket a szavakat.

-De igenis megtehetném!-kelek ki magamból.-Anya, már egy év eltelt. Húsz éves vagyok! Nem tilthatsz meg mindent, nem zárhatsz el a külvilágtól!-hangom betölti az egész házat, már-már kiabálok.

-Nem mehetsz sehova.-a szavakat nyugodtan és tagoltan mondja, ami megjobban felidegesít.

Dühöngve vonulok fel a szobámba, és csak hogy a tudtára adjam mennyire kiborultam, hangosan becsapom a szobám ajtaját. Még akkor sem megyek le, amikor szól hogy megjott a kaja. Inkább éhes maradok, minthogy egy helyiségben kelljen lennem vele.

Este kilenc óra lehet, mikor úgy döntök, hogy teszek rá mit mond. Mivel kint kissé hűvös van, egy fehér pulcsit veszek fel, arra pedig egy farmerdzsekit, plusz egy egyszerű futónadrágot. Felhúzom a fehér vans cipőm, majd halkan lesurranok a nappaliba.

A hárpia már a szobájában van, valószínűleg már alszik. Kinyitom az ablakot, majd kinézek rajta hogy mégis milyen magason van. Annyira nem vészes, könnyen vissza tudok majd mászni. Miután kimászok, behajtom az ablakot, hogy ne legyen feltűnő.

Igaz, régen jártam már erre, és nagyon sok mindenre nem emlékszem, vagy éppen megváltozott, azért meg mindig tisztán emlékszem egy parkra nagyjából tíz percre tőlünk. Régen volt egy nagyon jó barátom aki sokat lejárt ebbe a parkba, én meg mindig elkísértem. Bicós park, nem is tudom minek hívják pontosan. Nagyon sok jó emlék köt oda. Meg arra is mosolyogva emlékszem vissza, amikor Márk meg akart tanítani valamire én meg elestem és egy óriási seb lett a terdemen. Egy aprócska heg meg is maradt. Miközben sétálok, óriási mosoly van az arcomon. Egy részről az emlékek miatt, másrészről pedig az hogy végre az utcán sétálhatok.

Úgy tűnik az emlékezetem nem csal, és még mindig meg van ez a park. Besétálok, és az egyik padra leülök oldalt. Hála a gyér fényeknek, csak akkor veszem észre hogy nem vagyok egyedül, mikor valaki nekiáll bicózni, és különféle trükköket csinálni. Nagyon tetszett amit csinált, ezért kicsit közelebb megyek. Felülök az egyik alacsony ugratóra vagy mire is, és onnan nézem tovább. Elég hamar lebukok, hogy itt kukkolok, ugyanis mellém gurul az illető. Sötét van, így nem igazán tudom kivenni az arcvonásait, és a szemei is sötétek.

-Hát te meg?-kérdezi kedvesen, miközben a kormányra támaszkodik.

-Hát én.-rámosolyogtam.-De ezt én is kerdezhetném.-fejemet egy aprócskát oldalra döntöttem.

2020.01.02