Amikor megcsaltalak...

1. fejezet

2019.12.23.- Hétfő
  Itthon vagyunk mindannyian. Anyu, az öcsém és végre én is. Kitört a téli szünet. Egész nap fekszem, és olvasok. Nem nagyon várom, hogy üzenjen valaki. De azért a biztonság kedvéért néha megnézem. Kicsit ledöbbenek amikor meglátom az értesítéseimet. 1 olvasatlan üzenet Dave-től. Dave az exem. Még a nyáron szakított velem. Azóta csak néha futottunk össze. Nem akarok bunkó lenni, ezért írok neki egy "Hali"-t. Egyből válaszol, ami nála igen szokatlan. Gondolhattam volna. Egyből jön a "régen beszéltünk" szöveggel. Eközben a jelenlegi fiúmtól is kapok egy üzenetet. Sam rendes srác bár nem nagyon szokott írogatni az utóbbi időben. Kicsit több mint 1 hónapja járunk. És bevallom őszintén igen lassan haladunk, de asszem belészerettem. Kedves és mindig tudja mit kell mondani ahhoz hogy az emberek bírják. Persze neki is visszaírok. Dave pedig, szokás szerint löki a hülyeségét, miszerint feltámaszthatnánk a köztünk lobogó tüzet és amolyan igazi barátság extrákkal kapcsolatba kezdhetnénk, hiszen mindketten tudjuk hogy működne. Először habozok... Hiszen nem akarom bántani Samet, de az biztos hogy nem jönne rá magától. Amikor erre a következtetésre jutok, hányingerem lesz magamtól, sőt egyszerűen nem értem magamat. Van egy igazán különleges és imádnivaló barátom, akkor minek kezdjek viszonyt egy kanos f*sszal? A válasz egyszerű, unatkozom és az unalom nagy úr. Így hát beleegyezem Dave ajánlatába. Szó szót követett majd eljutottunk odáig hogy üljek fel a legközelebbi buszra és menjek le hozzá "ütközni". Hamar elment a kedvem az egésztől, elég volt annyi hogy kinézzek az ablakon. Természetesen szakadt az eső és sűvített a szél. Erőt vettem magamon és felöltöztem. Elköszöntem a családomtól és kisétáltam a viharba. Már lassan jönnie kéne a busznak, amikor Dave lefújja az egészet. Aggódik, nehogy megfázzak. Haza sétálás közben, még nyomatékosítja bennem hogy ez csak amolyan kalandok sorozata, és semmi komoly. Úgy tesz mintha nem tudnám, hogy csak az egész jó alakomért keresett meg újra. Én pedig úgy teszek mintha nem tudná hogy csak a kidolgozott teste hiányzik. Hazaérve elgondolkodtam azon hogy hová tűnt az a régi, cinikus, és elutasító énem, hiányzott belőlem az a maró gúny. Elkell hogy mondjam, iszonyatosan üresnek érezem magam nélküle. Észre sem vettem hogy anyáék átmentek a szomszédba, szóval egyedül maradtam a szorongásommal és egy nagy adag bűntudattal. Nos hát kedves olvasóm, most már tudod hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok. Ezen a napon már nem történt semmi.