Egy történet egy titokzatos iskoláról.
Egy hétfői napon a budapesti rendőrség kiérkezik az eddigi legkülönlegesebb tetthelyszínre. Mégpedig egy álltalános iskola elé. Az iskolát és azt az utca szakaszt evakuálják és megkezdődik a nyomozás. Azomban...
Láttátok? Kérlek mondjátok, hogy nem csak én gondolom azt?
Szabadság!!!
zavart arccal tért vissza.
Vissza néztem az ablokhoz. Majd megint a két rettent arcú tanárra. Lálatam, hogy valami nagyon nincs rendbeb, valamit nem mondanak el.
.
.
.
Éppen, hogy kiléptem a teremből csörögni kezdett a telefonom.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Szia anya! - szólalok a telefonba. - Szia drágám! - köszön anya a telefonba - Laci bácsi szólt, hogy érted kéne mennem, de az a baj, hogy Bendi nincs jobban. Apa pedig nem tud érted menni, mert megbeszélése van. - sújtott le anya a fejleményekkel.
- És.. és akkor én most, hogy fogok hazakerülni? - szomorodtam el.
Fél percig csönd honolt a vonal túlsó végén. Én, kihasználva ezt az időt, elgondolkodtam: Végsősoron én nem akarok haza menni! Tök érdekes ez az egész rendőrös, Suzukis dolog. Meg hát nem akarnám gátolni Bendit a gyógyulásban. Még a végén én is elkapom. És anyának is sok időt venne el a (kivételes) szabadidejéből, értem jönni.
Hamarosan anya újból megszólalt:
- Hát.....
- Has! - válaszoltam polyénosan. (ez amolyan osztályomon belüli polyén)
Halottam ahogy anya elneveti makát a vonal túlvégén.
- Nagyon vicces, de figyi, haza dudnál jönni egyedül? - kérdezte.
- Hát ha lehetne... inkább nem. - feleltem.
- Nem nagyon látok más lehetőséget. Én nem hagyhatom itt Bendit, apa meg nem tud eljönne mert dolgoznia kell. Ráadásul, ha ő el is dutna menni, akor is egy jó háromnegyed óra, óra lenne, mire odaérne. - mondta anya.
