We go! Up?

Tényleg Feladtad?

Jaemin szemszöge:

Láttam Renjunon, hogy kezdi felemészteni a tény, ami a többiekkel történt. Szerintem kifejezetten rosszul érezte magát Jeno és Haechan halála miatt. Nem tudtam, pontosan mi jár a fejében, de tudtam, nem lesz jó, ha teljesen bekebelezi a lelkiismerete.
Hál' istennek, hamar visszatért hozzám és hála neki, teljesíteni tudtuk a feladatot. Ha ő nincs, akkor holt biztos, hogy én is kiesek.

A következő szinthez lépcsősor vezetett, ami korábban még nem fordult elő. Láttam, hogy Renjun lassabra veszi a tempót, így én is követtem példáját.
A felfele vezető úton egyikünk sem szólt semmit, én személy szerint azért nem, mert gondolkodtam. Elsősorban azon, hogy mégis mivel érdemeltük ki, hogy egy ilyen helyre keveredtünk, másodlagos sorban pedig a többiekről. Legfőképpen Renjunon járt az eszem, mert tudtam, hogy habár hirtelen haragú és ha dühös, nem célszerű szórakozni vele, egyébként érzékeny egy személyiség. Jelenleg ő az érzékenyebb kettőnk közül.
Vajon minden rendben van vele?

Vajon mi lehet a többiekkel? Tényleg meghaltak? Nem szenvedtek? Vajon most is néznek minket onnan fentről?

Lehet kivülről az látszik, hogy nem különösebben viselt meg a többiek elvesztése, de ez csak a látszat. Egy látszat, amit a többiek miatt hoztam létre. Mert ha van egy valaki, aki érzelmileg erős, akkor a többiek is tartják magukat.
Pedig koránt sem volt jó érzés megtudni, hogy Jisungnak nem sikerült átjutnia az első akadályon.
Vagy amikor beléptem a a szobába, ahol Mark rosszul lett és hamar rá kellett jönnöm, hogy Chenle is kiesett.
És vajon Markal minden oké? Vajon tényleg jól van és élve elengedte?
Vajon Jeno szenvedett, amikor leesett a 'szikláról'? Egylátalán miért áldozta fel magát?
És vajon Haechan is hasonló sorsra jutott? Remélem ő sem szenvedett.

Egyikük sem ezt érdemelte.

De vajon én is ilyen sorsra jutok?

Láttam, hogy Renjun mennyire ideges, így még mielőtt beléptünk volna a végső szint színhelyére, megpróbáltam oldani a feszültséget, ami látszólag működött is.

A legutolsó szoba olyan volt, mintha egy játékterem biliárd részlegén lettünk volna. Egyszóval, teljesen átlagos és emberi volt. Mivel a szoba közepén egy biliárd asztal volt elhelyezve, könnyű volt rájönni, mi is lesz a feladatunk. Valahol, mélyen magamban örültem, hisz nem egyszer játszottam már, de már úgy éreztem, nem akarok győzni. De ugyanakkor Renjunt sem akartam elveszíteni. Így eléggé kétes érzéseim voltak.

Mire észbe kaptam, már ott tartottunk, hogy kezdenem kell, mert időközben megnyertem egy kő, papír, olló játszmát. Mivel az első lövésen nem sok múlik, nem igazán gondolkoztam, csak ütőttem. Leküldtem egy sárga csíkos golyót, vagyis azok lettek az enyémek. Utánam Renjun jött. Látszólag úgy tűnt, nagyon is ért a játékhoz, viszont az első mozdulatánál hamar meg tudtam mondani, hogy a szabályok ismerete és a magabiztosság nem feltétlen jár együtt azzal, hogy jól is játsza azt. Emiatt mégjobban elbizonytalanodtam.

Tényleg ilyen áron akarok nyerni? Emiatt akarom elveszíteni az egyik legjobb barátomat? Mert én többször biliárdoztam ezidáig?

Kis idő után olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Lopva vetettem egy pillantást Vöröskére, aki az asztalon lévő golyók állását nézegette. Felnéztem Renjunra. Renjun figyelt engem. A tény, hogy engem és nem a technikámat figyelte, csak egy dologra engedett következtetni.

Renjun feladta.

Vajon egy olyan személy tényleg képes lenne feladni, aki az állítása mellől nem tágítva nyer meg minden vitát? Aki ha a fejébe vesz valamit, akkor azt bármi áron megvalósítja? Tényleg ennyi lett volna? Feladja, mert kevésbé megy neki? Ez nem lehet igaz. Mind téves feltevés, amit magam kreálltam. Ez egyálalán nem rá vall. Így viszont sokkal rosszabb érzés lenne nyerni.

Ekkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, ami meghatározta az elkövetkező perceket.

Renjunak kell nyernie.

A játék hátralévő részében úgy alakítottam a helyzetet, hogy neki kedvezzen, leglább sem neki, sem Vöröskének nem tűnt fel. Láttam, ahogy Renjun egyre jobban beletörődik a helyzetébe. Vajon halálom elég lesz hozzá, hogy észhez térjen és beteljesítse azt, amit a mai nap folyamán annyiszor emlegetett? Vajon tényleg képes lenne megölni a Játékmestert?

A helyzet nekem kedvezett. Vagyis inkább a tervemnek. Így még mielőtt bevittem volna a végső ütést, szerettem volna, ha tudja, miért teszem ezt.

-Renjun. Történjen akármi, tartsd be az ígéreted.

Hallottam szavait. Tudtam, hogy érez. Mégis megtettem. Mert már nem akartam győzni. Mert nem akartam őt is elveszteni.

-Sajnálom, Renjun. Komolyan.

A fehér golyó épp oly tökéletesen gurult végig a zöld kárpittal borított asztalon, mint ahogy azt elképzeltem. Vesztettem. Próbáltam nem foglalkozni Renjun dühös, mégis fájdalmat sugárzó tekintetével, amikor a nekem kijelőlt helyre sétáltam. Őszintén szólva, nem akartam meghalni. De úgy éreztem, heyesen döntttem. Még mielőtt végleg elváltunk volna, rámosolyogtam. Szerettem volna, ha tudja, hogy minden rendben van a helyzettel.

A padló hirtelen megnyílt alattam, mint ahogy a legelején is. Hasonló sebességgel száguldottam lefele, majd egy relatív vastag matracra érkeztem. A szoba, ahova érkeztem eléggé sivár volt.

Pár percig csak feküdtem a hátamon, remélve, hogy így talán békés halálom lesz. De semmi hasonló nem történt. Viszont más igen. Szabályosan leugrottam a matracról ijedtemben, amikor valaki megköszörülte a torkát.

-Én vagyok a halál és a lelkedért jöttem!

Én kissé félve néztem fel a matrac mögül a távolban állóra, majd miután beazonosítottam a kilétét, szúrós pillantást vetettem rá.

-Finomabb is lehettél volna Haechan.
-És az mégis mikor vallna rám?

Kérdésére csak egy 'felejtsd el' pillantással válaszoltam, majd feltápászkodtam a földről és felé vettem az irányt.

-Srácok! Késében vagyunk! - kiabált ki valahonnan egy ismerős hang, amit elsőre nem tudtam beazonosítani.

-Bakker! Gyere Jaemin! Még van egy feladatunk!

Haechan a csuklómat megragadva kezdett el magával vonszolni. Egy liftbe ráncigált be, ami akorra már tömve volt a többiekkel.
-Srácok! Ti mind jól vagytok?
-Igen, de sietnünk kell.

Mark megnyomta az egyik gombot és amíg a lift felért a megfelelő szintre, Jisung gyorsan ledarálta azokat az infókat, amiket tudnom kellett. Így nagyjából képbe kerültem.

Fent mindenre fény derül, ami eddig homályban. De komolyan. Ki az a hülye, aki ilyen szabaduló szobát kreál? Szerintem a világon egy csomóan félnek attól, hogy bekerülnek valamilyen horror filmbe. Szerintem több ember kapna szívrohamot ebben a játékban, mint ahányan viccesnek tartja. De mindegy. Mi már kijutottunk és miközben hazafele tartottunk, esélyünk volt megnyugodni. Aztán még Renjun lakásában leültünk egy kivsit lelkizni és úgy vettem észre, szépen, lassan minden visszatér a régi kerékvágásba és mindenki megpróbálja elfelejteni a mai nap történteket. Viszont mielőtt mindneki betért volna a saját szobájába, Renjun egy kéréssel fordult hozzánk, amire a válszunk egyértelmű volt.

-Megígéritek, hogy soha többé nem visztek tükrök házába?
-Ígérjük.

~Vége~

Köszönöm, hogy elolvastad💚