🍁 Infinity 🍁Larry AU ff (Befejezett)

💎 Első fejezet 💎

Harry:

- Ne maradj le, Boo! Nézd, megint csak én nyerek! - kiáltok hátra. Újabban ez lett a hobbink, a lóverseny. Na nem a fogadós fajta, mi egymással versenyezünk a lovaink hátán. Gyönyörű angol telivéreink vannak, összesen tizenkettő, de mindig ugyanazokat üljük meg. Nevezzenek babonásnak, nem bánom, de az én Sallym hátán érzem a legnagyobb biztonságban magam. Sally egy négyéves koromfekete kanca, itt született a birtokon, már a szülei is a mi istállóinkban nevelkedtek. Valami rejtélyes oknál fogva Sally csak engem tűr meg a hátán. Sosem értettem, miért, de pont emiatt nagyon összenőttünk és amikor Frank meg akart válni tőle, addig kértem, könyörögtem, míg végül engedett, de teljes felelősséggel tartozom érte.

Louval nagyon szeretünk kilovagolni, érezni a szabadság illatát, amint a szél az arcunkba vág a harpendeni dombokon. Van egy kedvenc helyünk, egy kis tavacska, melynek kristálytiszta vizében nyáron gyakorta megmártózunk. A partján zöldellő pázsiton pedig órákat heverészünk a hatalmas fűzfa alatt. Sokszor veszítettük el az időérzékünket, olyankor csak sötétedés után értünk vissza, kivívva ezzel anya haragját és Frank rosszalló tekintetét.

Remélem, ma is lesz kedve fürödni a tavacskánkban, gondolom. Mindig hatalmas móka, de mostanság egy kicsit más is lett.Nem tudo pontosan megmondani, mit érzek, mikor levetkőzünk egymás előtt. Sosem voltunk szégyellősek, hisz egészen kicsi korunk óta gyakran láttuk egymást ruhátlanul. Ez azonban most megváltozott. És tudom, hogy helytelen, és elítélendő, de imádom nézni a fedetlen testét. Soha nem láttam még ilyen szépet. Ennyire tökéletest. Néha azt kívánom, bárcsak leánynak születtem volna, akkor talán ...

Lou az utóbbi időben rendszeresen lemarad mögöttem, pedig ugyanolyan jó lovas, mint én, sőt talán jobb, hisz én is tőle tanultam sok mindent. Mindig azt mondja, azért, mert az idők során én rengeteget fejlődtem, ami igaz is, de félek, hogy emögött más indok volt, amit nem akar bevallani. Soha nem volt téma közöttünk a társadalmi rang és egzisztencia, de azt hiszem, Lou több helyen is szembesülhetett már azzal, hogy ő alacsonyabb osztályba tartozik, lévén, hogy az anyukája „csak" egy nevelőnő. Engem ez soha nem érdekelt, hiszen a legjobb barátom, de a társadalmi konvenciók ellen nem tehetek semmit. Azt remélem, talán majd felnőttként felemelhetem a hangom az elmaradott nézetek ellen, de a magam tizenhat évével erre esélyem sincs. Szerencsére itthon Boo nem szenved a lenézéstől, anya szinte fiaként szereti és Frank is jól bánik vele, de odakint gyakran találkozott ferde pillantásokkal, főleg ha egyedül merészkedett be a városba. Szóval azt hiszem, Lou azért marad le mindig, mert úgy érzi, ezt kell tennie a földesúr fiával szemben.

Louis:

Hallom, hogy kiált, hogy igyekezzek jobban, de nem visz rá a lélek. Soha máskor nem bámulhatom észrevétlenül a gyönyörű formás fenekét és combjait, csak lovaglás közben. Persze mindig találok kifogást, ha rákérdez, kapóra jön, hogy amúgy is hihetetlenül jó lovas, így mondhatom azt, hogy nem tudok lépést tartani már vele, de olyan is előfordult, hogy Spencerre fogtam, a kedvenc lovamra, aki sajnos már elég öregecske, pláne Sallyhez képest. Spencer egy csillogó barna szőrű, nagyon ápolt és jól táplált shire, természetesen, hisz az én gondjaimra bízták, csakúgy, mint Hazza Sallyjét.

Hamarosan elérjük a tisztást, ahol már vár minket a kedvenc fűzfánk és a kis tavunk. A terület már nem tartozik közvetlenül a birtokhoz, amolyan senki földjének lehetne volna nevezni, de mi inkább úgy hívjuk: a miénk. Itt mindig béke és nyugalom vesz körül, senki nem háborgat bennünket, talán nem is tudnak róla, nem tudom.

Harry már leugrott a nyeregből és Sallyt helyezte biztonságba a kantárjánál fogva. Hamarosan én is követem, kikötöm Spencert is a barátnője mellé és Harry felé fordulok. Talán nem kellett volna. Vagy fel kellett volna készülnöm a látványra, hisz tudom, hogy nyáridő van, a Nap perzselően ontja sugarait, miért pont ma ne akarna pancsolni az én gyönyörű „gazdám". Csak ritkán nevezem így, mert mikor először meghallotta, éktelen haragra gerjedt és kikérte magának, hogy ő a barátom és nem az uraságom. Ezért csak akkor nevezem így, ha cukkolni akarom, vagy ha olyan gondolataim támadnak vele kapcsolatban, amiknek nem szabadna. Igen, egyre többször gondolok rá másképpen, különösen éjszakánként, mikor a szobám magányában meg kell szabadulnom a pillangóktól a gyomromban és az irdatlan merevedéstől a nadrágomban. Más férfi talán a környékbeli leányokat képzeli maga elé, én azonban, bocsáss meg nekem, Istenem...én Harryt. Az igéző szemeit, a húsos ajkait, az izmos testét... Nem, most nem vetkőzhetek le előtte, azzal biztosan elárulnám magam...

- Nézzenek oda, csak nem melege támadt, Styles nagyságos úr? - próbálom elviccelni a dolgot, de a helyzet az, hogy a szám egészen kiszáradt, a torkomba mintha beköltözött volna egy egész sóbánya, a hasamba pedig egy méhraj. Hazza anyaszült meztelenül áll előttem, gondtalanul mosolyogva, arra várva, hogy megint először térdig, majd beljebb érve nyakig gázoljunk a hűs vízbe. Ami persze csak nekem ér nyakig, Harrynek a fél mellkasa kilátszik és ez általában nem könnyít a helyzetemen. Borzasztóan kell vigyáznom, nehogy túlságosan sokáig felejtsem rajta a tekintetem, vagy ami még rosszabb, nehogy észrevegye rajtam a vágyat, ami biztosan látszott az elhomályosult szemeimen. Ma azonban minden próbálkozásom kudarcba fulladt, annyira váratlanul ért a látvány, hogy nem tudok parancsolni a testemnek.

- De igen, Lord Harry Styles, első ezen a néven, a te urad és parancsolód fürdőzni kíván és türelmetlenül várja, hogy vele tarts - hihetetlenül mókás lehetnea a felcsapott orrával, emelkedett hangnemével, büszke tartásával, ha közben nem meztelen és makulátlan, kissé izzadt bőrén nem csillan meg érzékien a napfény.

- Azt hiszem, én ma nem szeretnék, Harry. Nem lehetne, hogy csak heverésszünk és beszélgessünk? - kérdezem. Próbálok nem ránézni, de az is felettébb gyanús lenne, ezért aztán teljesen tanácstalan vagyok. - Talán meghűltem kicsit, vagy nem tudom, de nem hiányzik most a hűvös víz ... dehogynem, csak az hiányzik...

Hazza kissé csalódott képet vág, de visszaöltözik a fehér ingébe és barna lovagló nadrágjába. Csak tudnám, miért hagyja mindig nyitva az ing elejét. Nyakig be kéne gombolnia, sőt, magasított nyakúnak kellene lennie, hogy egyáltalán ne mutasson semmit belőle, de nem, ő úgy hordja, hogy épp csak a köldöke ki nem látszik. Durcásan dobja le magát az illatos fűbe, hanyatt veti magát, én pedig mellé heveredek. Szeretek így lenni vele. Az élet bármely fontos dolgát át lehet beszélni, vagy csak hallgatni a víz csobogását, a madarak énekét, Hazza légzését...

- Mondd, Boo... miért nem beszélsz soha a barátnőidről? - szegezi nekem a kérdést, ami megint olyan váratlanul ér, hogy egy pillanatra elakad a szavam. Hát mert sosem voltak... mondanám legszívesebben, de azzal megint csak elindítanék egy olyan kérdéssort, aminek a megválaszolására nem vagyok még készen.

- Miért mesélnék? Úriember nem beszéli ki a nőügyeit - vágm rá, ami először eszembe jut. Haz felkönyököl és félig felém fordulva néz a szemeimbe.

- Szóval vannak? - kérdezi olyan fura hangon. Szemeiben érdeklődés csillan...vagyis valami olyasmi. Csillognak, az biztos, de a cseresznye szája most nem kunkorodik felfelé, pedig mennyire imádom a mosolyát...

- Pppperssze... - felelem zavartan. Még sohasem hazudtam neki, pláne nem a szemébe, de most muszáj volt, nem tehettem mást.

- Értem - köszörüli meg a torkát, aztán visszafekszik a fűbe. És azon a délutánon többet már nem is szól hozzám.

Csók, drágáim!
Visszatértem. Ígéretemhez híven meghoztam az Infinity első fejezetét.
Szeretettel
xx