🍁 Infinity 🍁Larry AU ff (Befejezett)

💣 Kilencedik fejezet 💣

Frank:

Szépséges Louis...hónapok óta nem tudok másra gondolni, mint hogy ez a fiú kell nekem. Sokszor annyira erősen kap el a vágy, hogy mindent hátrahagyva félre kell vonulnom és gondoskodnom magamról, különben felrobbannék. Nem tudnám pontosan megmondani, melyik pillanat volt az, amivel elvette az eszem. Talán mikor láttam felszállni Spencer hátára és azok a formás combok és az a kerek fenék az orrom előtt táncolt? Vagy amikor valamiért utánaszóltam és ő mosolyogva fordult meg, „igen, uram?" kérdezte és bennem elhalt a szó. Azok a gyönyörű tengerkék szemek, az a kisfiúsan ártatlan mosoly..Mindig is szép gyerek volt, de ennél többet nem jelentett nekem. Most azonban...minden ízemmel kívánom. Akarom őt!

Négy nappal ezelőtt, mikor megláttam kifelé tartani az istállóból, ragyogó, boldog arccal, megint ott tartottam, hogy meg kell igazítanom magam. De akkor jött azt az alattomos Stuart, kezében valami hegyes szerszámmal, arcán a gonosz mosoly, tudtam, hogy készül valamire. Már épp rá akartam üvölteni, hogy nehogy megszúrja Louis-t, amikor észrevettem, hogy más a terve. Thunder oldalába vájt s ettől a csődör szinte megőrült. Felállt a hátsó lábaira és tudtam, akkor már tudtam, hogy az én szépségem meg fog sérülni. Az egész jelenet azóta kísért álmomban is. A gyanútlan kis drága, amint épp rám néz és nem tudja, hogy pillanatokon belül az élete is veszélybe kerül.

Őrült módjára futottam, hogy segíthessek neki. Felkaptam a karjaimba és kétségbe esetten szólongattam, de csak feküdt aléltan, nem mozdult. Jeges rémület futott végig a gerincemen, biztos voltam benne, hogy meghalt. Nem! Nem veszíthetem el! Őt nem...Aztán sikerült kitapintanom a pulzusát és mélységesen megkönnyebbültem. Beszaladtam vele a házba, ahol Jay jajveszékelések közt tudakolta, mi történt. Nagyjából elmeséltem neki aztán rohantam Harpendenbe a doktorért.

Azt mondják, magához tért. Legszívesebben már nála lennék, hogy láthassam újra az azúr szemeket, de nem tehetem, hisz a földesura vagyok, a munkaadója. Hogy venné az ki magát, hogy ott állok az ágya mellett és gyönyörködöm benne? Majd éjjel, mikor mindenki alszik már, majd akkor. Belopózom egy percre. Nem érek hozzá, nem. Csak nézem, mint a világ második csodáját. Igen, a másodikat, az első Erik volt...

Tizenkét évvel ezelőtt nagyvilági fiatal férfiak gondtalan életét éltem, tele pénzzel és hölgyrajongókkal. Soha nem mozdított meg bennem egyikük sem semmit. Néhányukkal együtt háltam, azt az extázist, amit hajszoltam, azonban nem értem el egyszer sem. Amíg meg nem hallottam, hogy van egy titkos ház a dokkokon túl, ahol olyasmit kaphat a férfiember, ami valójában nem létezhetne. Olyan, mint egy bordély, csak fiúk, férfiak árulják magukat...férfiaknak. Abban a pillanatban éreztem, hogy erre van szükségem és még aznap éjjel el is látogattam oda. Tényleg nagyon titkos volt, kétszer is elmentem mellette, mire felismertem. Az portás egy bizalmatlan középkorú ember sandán méregetett, de a Donahue név már akkor is minden ajtót megnyitott, ha akartam. Odabent szivarfüst és alkoholszag fogadott, néhány tehetősebb úr előtt fiatalabb, félmeztelen fiúk táncoltak. Helyet foglaltam egy üres asztalnál és próbáltam magam elképzelni valamelyikükkel. Egy szőkés hajú, sudár ifjúra esett a választásom. Ő vezetett be a férfiszerelem rejtelmeibe, megtapasztalhattam általa mindazt a csodát, amit két férfi nyújthat egymásnak. Lelkesen tanultam, gyakran visszajártam hozzá, aztán a többi fiút is módszeresen kipróbáltam.

Csodás éjszakák voltak, elemi erejű gyönyör minden alkalommal. Bármelyikük szívesen jött el velem, mert igen fess fiatalember voltam és nem kukacoskodtam a fizetéssel sem, bőségesen kaptak borravalót is. Ráadásul sosem bántottam őket, nem úgy, mint némelyik vénebb úr, akiktől szinte rettegtek, mert tudták, hogy napokig kúrálják utánuk a sebeiket. Én odafigyeltem rájuk és arra, hogy nekik is élvezetes legyen az együttlétünk.

Aztán jött ő...

Új volt, legalábbis azelőtt sose láttam, és azonnal megakadt rajta a szemem. Alacsony termetű, sudár alkatú, ragyogó kék szemű fiú. Erik. Megvettem arra az éjszakára és utána sorban az összesre hónapokon keresztül. Már az első alkalom különleges volt vele, az idő múlásával pedig beleszerettem. Biztos voltam benne, hogy ő is így érez, mindig felcsillant a gyönyörű szeme, mikor meglátott. Többet költöttem rá, mint valaha bármire, nemcsak az óráit fizettem ki, de rendszeresen ajándékokkal is kedveskedtem neki. Teljesen magába szippantott az üdesége, az alázatos szenvedélyessége. Sok-sok hónap vívódás után elhatároztam magam, megszöktetem. Elutazunk valahová messzire, ahol boldogan élhetünk és senki nem ítél el minket azért, hogy egymást szeretjük. Állítólag vannak ilyen helyek a Földön...

A legdíszesebb ruhámban mentem aznap, zsebemben egy értékes pecsétgyűrűvel, ami a még dédapámé volt. Elhomályosult tekintettel vette el és rögtön utána azzal köszönte meg, hogy ennél szebb búcsúajándékot nem is kaphatott volna. Elmondtam neki, hogy nem búcsúnak, hanem épphogy egy új élet kezdetének szántam, de elhúzódott és a lehető legszörnyűbb hírt közölte velem. Másnaptól már nem dolgozik a házban, mert Lord Walsall kivásárolta őt és a saját birtokán fogja tartani úgymond kizárólagos használatra. Sírtam, könyörögtem, hogy ne menjen, szerelmet is vallottam neki, de mindhiába. Akkor valami elpattant bennem. Megragadtam a nyakát és a falnak szorítottam. Hörgött és fuldoklott, de abban az elborult állapotomban csak az érdekelt, hogy ő az enyém és nem lehet másé. Mire észhez tértem és elengedtem, már halott volt. Megöltem őt...
Életem legszebb estéjéből így lett a valaha volt legborzalmasabb.
A nevemre való tekintettel és mivel ez egy szigorúan titkos társaság volt, nem kellett a tetteimért felelnem, azonban ez nem mentett fel a lelkemet mardosó bánat alól. Elhatároztam, hogy megváltozom, jó ember leszek, nem hajszolom tovább a kéjt. Tisztességesen fogok élni, idővel megnősülök és gyermekeket nemzek. És soha nem nézek rá többet egyetlen fiúra sem.

Anne két év múlva keresztezte az utam, mikor az akkor még kislegény Harryvel egy postakocsin utaztunk Kentbe, ő a nagynényjéhez, én a Margate-i birtokra. A Jóisten vezette akkor a kezem, mikor befizettem az útra és nem a saját lovammal mentem. Pihenni akartam, kimerítő heteken voltam túl, csak nyugalomra vágytam. Anne egy igazi jelenség volt a hosszú szőke hajával és hihetetlenül zöld szemeivel. Egyből megtetszett és a vele utazó kis rosszcsontot is szimpatikusnak találtam annak ellenére, hogy szemhunyásnyit sem tudtam tőle aludni. Anne persze szabadkozott, elnézést kért, amiért a fia ilyen szószátyár, engem azonban egy cseppet sem zavart. Elmondta, hogy egy éve megözvegyült, azóta egyedül neveli a gyermeket. Bennem pedig megindult valami, amit akkor szerelemnek hittem. Alig fél évre rá már nekünk szóltak a harangok az egyik londoni kápolnában, és szentül hittem, hogy általa elnyertem végre a megváltást.

Szerettem Anne-t, Isten lássa lelkem, igazán szerettem. És a gyermekeket is, akiket nekem szült. De valami mindig hiányzott, valami mindig kevés volt. Megkeseredett, savanyú, boldogtalan emberré váltam. Addig a pillanatig, míg a szépséges Louis meg nem babonázta a soha be nem gyógyult lelkemet...

Nem, őt nem mocskolhatom be a bűnös vágyaimmal. Nála tisztább ember nem létezik a földkerekségen. Beérem azzal, hogy csodálom, hogy gyönyörködöm benne. De vajon meddig lesz ez elég? Meddig bírom ki, hogy ne érjek hozzá?

Csók, drágáim!
Kicsit belekukkantottunk Frank fejébe, azt hiszem, erre szükségünk volt. Én legalábbis szerettem volna elmesélni nektek, mi zajlik benne.
Szeretettel:
Gotti kapitány
xx