Chills (WDW ff.)

~ e l s ő ~

Kezdetben nem sok vevő látogatta meg az oldalam,mondhatni szinte senki. A barátaim közül páran kértek személyre szabott cipőt,azonban a két legjobb barátnőmnek, Isa-nak és Kelly-nek ajándékul adtam a kérésüknek megfelelő mintával ellátott Vanst, hisz természetesen nem kérnék tőlük pénzt ilyenért,mivel én is ingyen kapom. Meg nem mellesleg,ők is mindig elárasztanak engem mindenféle aprósággal,ami nekem is nagyon sokat jelent. A legtöbben egyébként valami személyes mintát kértek,például valami fontos dátumot szép betűkkel, kedvenc virágot mindenféle színekből,de volt olyan,aki a kedvenc előadójának albumborítóját festette velem a cipőjére.
Hát persze! Ez eddig eszembe se jutott...
Ha híres előadókkal kapcsolatos mintákat készítenék, még szép hogy többen rálesnének az oldalamra azzal a reménnyel,hátha az ő kedvencük motívumával is van Vans.
Először a választásom Shawn Mendesre esett,hiszen neki van eGy pÁr rajongója. Remélem érződik az irónia.
El is indultam a lakásunktól 20 percre lévő boltba, a szeretett fehér cipellőért,miközben nagyban agyaltam a mintán. A rózsás albumborítója elég király, azt talán meg is tudom oldani valahogy. A másikra vagy ráírom a születési dátumát Shawnnak,vagy a monogrammját,esetleg ráfestem valamelyik tetkóját.
Nagyban siettem a metromegállóba,ugyanis 2 perc múlva indult a metróm,és nem szerettem volna lekésni,mert utálok várni. Tudom,az a plussz 5 perc nem a világvége...nektek! Nekem igenis az!
Szóval sietősen mentem lefele a mozgólépcső bal oldalán,remélve,hogy nem zakózok nagyot előre,amit sikerült is teljesítenem. A megállóban nem voltak sokan,az érkező szerelvényben azonban annál inkább. Egy idős hölgy és egy kisfiú mellett kaptam helyet, azonban ez teljesen mindegy volt,mert a létező összes oldalról nyomtak az emberek, a hatalmas tömeg miatt.
'Mi van,mindenki most megy vásárolni?!' -gondoltam magamban.
'Gondolkodj már Autumn, szombat van,még jó hogy mindenki most mozdul ki a lakásból.'
A 3 percnyi utam egy kész örökkévalóságnak tűnt. Természetesem Isa is a legjobbkor döntött úgy,hogy cseverészni van kedve velem,így a telefonom fél perccel beszállásom után elkezdett rezegni a jobb első zsebemben.
-Ezt nem hiszem el... -morogtam magamban.
Tekintve hogy az egyik kezemmel kapaszkodtam (bár a zsúfolt metrón kész művészet lett volna,ha elesek) a másikkal pedig anyu főnökének szánt sütikkel teli dobozt fogtam (mert azért valamit mégis illik vinni a sok cipőért), a telefonom elérése kész lehetetlenségnek tűnt,mivel mozdulni sem volt helyem. Az ezt követő fél percben lévő szerencsétlenkedésemen a körülöttem lévők jót szórakoztak,nekem azonban egy kis idő után kezdett idegörlő lenni,ugyanis Isa-nak biztos valami életbevágó közölnivalója lehetett,ami miatt marhára nem akarta letenni azt a rohadt telefont.
A bénázásomat látva az összes utazó közül egyetlen nőnek esett meg a szíve rajtam,aki megszólított:
-Drágám,segítsek kivenni a telefonod? Biztos valami fontos dolog,hiszen nem igazán szeretné abbahagyni a csörgetést. -mosolyodott el.
-Öhm... azt megköszönném. -néztem rá hálásan.
Majd a hölgy (mivel a tőlem balra elhelyezkedő,majdnem közvetlen mellettem lévő ülésen foglalt helyet)
előre hajolva elővette a zsebemből a telefonom,és a zöld ikont megnyomva a fülemhez tartotta a készüléket.
-Isa,basszus,van valami baj? Nem tudom felvenni,mert a metrón zötyögök és hatalmas a tömeg. Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? -néztem előre fáradtan,amit a rajtam segítő nő egy mosollyal reagált le.
-Jaj Autumn,de jó hogy végre felvetted! Itt ülök már 10 perce a kanapén,és fogalmam sincs,hogy melyik sorozatnak kezdjek neki előbb... szerinted Riverdale vagy Stranger Things? -gondolkodott,mire én nem tudtam,hogy sírjak vagy nevessek. Komolyan ez a kérdés nem tudott várni 5 percet?!
-Isa mondd,hogy most csak viccelsz! -vágtam szenvedő fejet.
-Mi az,hogy viccelek-e?! Ez teljesen komoly! -háborodott fel Isa.
-Persze Isa, tudom én is,mint sorozat-függő,de ez itt most nem a legalkalmasabb...visszahívhatlak tíz perc múlva? -kértem egy kis időt.
-Oké...de tényleg hívj vissza! -figyelmeztetett arra,hogy elég feledékeny vagyok.
-Meglesz. -mondtam,majd elhajoltam a telefontól, így a hölgy meg tudta szakítani a hívást,épp időben,ugyanis a nekem szükséges
megállómban volt a metró. Sűrű elnézések közepette kikeveredtem a tömeg szorításából,végre a saját kezemben tartva a telefonom.
-Nagyon köszönöm,nem is tudom hogy köszönjem meg a segítségét... -kezdtem bele a szövegembe,azonban a hölgy közbevágott.
-Ugyan,drágám,ezt nem kell megköszönnöd. Tudom én,hogy milyen jól esik az embernek egy apró segítség. Nem esett nehezemre odatartani a telefonod,meg egyébként is,mi más dolgom lett volna abban a tömegben? -kérdezte humorosan,mire nekem is egy mosoly ült ki az arcomra. -mellesleg,nyugodtan tegezz le, nem vagyok én olyan öreg... -folytatta a viccelést,mire én is felnevettem.
-Tényleg köszönöm. További szép napot. -köszöntem el mosolyogva.
-Neked is. -integetett,majd ahogy elfordult,már vette is fel a mobilját amin valószínüleg valamelyik családtagja hívta,ugyanis valami ebédről beszélt neki.
Ez a kis apróság tényleg nagyon jól esett, mert ahogy észrevettem,másnak nem nagyon jutott eszébe hogy segítsen,inkább hallgatták volna még hosszas perceken keresztül az idegesítő rezgést...