A Pál utcai fiúk preferences&szösszenetek[SZÖSSZENETET LEHET KÉRNI]

Boka #2

astrographic, remélem tetszik ❤️❤️
Bocsi, hogy ilyen soká lett kész

Egy esősnek ígérkező nap sose jó, és ezt én is megtapasztalhattam. Ma valahogy semmi sem akart sikerülni, ráadásul leejtettem a lépcsőn azt a csodaszép zsebórát, amit még a dédapámtól örököltem. A szüleim nem haragudtak annyira, elvégre az órás meg tudja javítani, meg tudják is, hogy magamban is könnyen kárt teszek, de akkor is nagyon le voltam törve.

Szomorkodva indultam el sétálni és közben azon gondolkoztam, hogy mikor szakad a nyakamba a nyári zápor. Séta közben, akaratlanul is a Grund felé vettem az irányt, hátha ott van néhány, fiúiskolabeli barátom.

Ahogy mentem, egyáltalán nem figyeltem az orrom elé, ugyanis most a szoknyám színé érdekesebbnek tűnt. Persze azért nem ártott volna, ugyanis a következő pillanatban neki mentem valakinek.

– Te jó ég! Sajnálom, csak nem figyeltem – hadartam, majd mikor felpillantottam Bokát pillantottam meg, aki mosolyogva nézett le rám, mint mindig, mikor zavaromban gyorsan beszélek.

– Semmi baj, Rozália – legyintett, én pedig egyszerűen megöleltem, és el sem akartam engedni. –, de úgy látom, téged bánt valami.

Erre sírva fakadtam, és szorítottam az ölelésen, és ha ez nem lett volna elég, elkezdett ömleni a nyári zápor, ami miatt két pillanat alatt bőrig áztunk.

– Lia, meséld el mi bánt – kérlelt halkan Boka.

– Eltörtem a zsebórát – szipogtam. – Tudod, amelyikre mindig annyira vigyáztam. Leesett a lépcsőn.

– Meg lehet javítani?

– Azt mondták, igen.

– Akkor nincs semmi baj. Egyébként pont hozzátok igyekeztem – mosolyodott el, és kisöpört egy vizes tincset a homlokából.

– Én pedig pont a Grundra, mert reméltem, hogy valaki van ott.

– Lehet hozzád kéne mennünk, elvégre így esik az eső.

– Nézz ránk – mosolyodtam el. – Lehet jobb, ha egy ideig nem kerülünk a szüleink szeme elé ilyen állapotban. Menjünk inkább a Grundra.

– Ahogy gondolod – nevette el magát, és elindultunk a Pál utca felé.

Mire odaértünk, az eső már elállni látszott. Amikor beléptünk, megláttam, hogy a fiúk ekkor pakolják el a métát.

– Ti esőben játszottatok? – csodálkoztam.

– Ti meg sétáltatok – mondta Csónakos, és füttyentett egy nagyot.

– Köszönöm, pont meg akartam süketülni – morogta Boka. – Lia, felmegyünk az egyik farakásra? – fordult felém.

– Én? Felmászni? Összetöröm magam – mosolyodtam el.

– Nem fogod. Na, gyere.

Ahogy felmásztunk az egyik rakásra, kicsit boldogabban néztem a körbe. Már amennyire a házaktól bármit is látni lehetett.

– Figyelj, Lia, az a helyzet, hogy ezt egy ideje el akartam, mondani, csak nem volt bátorságom... nagyon kedvellek téged... épp ezért arra gondoltam... hogyha ráérsz... szombaton elmehetnénk sétálni a Duna-partra, vagy ahová szeretnéd...

Válaszul csak egy puszit nyomtam az arcára, mire füttyögést hallottunk.

– Na, közönségünk is van – nevettem.