Mondtam már, hogy nem szeretlek!

Áldozat Kész Október (1)

1. Hét

Szeptember 30, Hétfő
   Reggel a szokásos rutinom után (kaja, fogmosás, smink, öltözködés) már zártam az ajtót, anya pedig a kocsiban ülve várt rám, mikor meghallottam Dávid hangját. Tökre ledermedtem, mert nem számítottam rá hogy, velem akar jönni, hiszen tudja hogy anya hord most suliba a járógipsz miatt.
-Szia. Hát te? - kérdeztem tőle zavarodottan.
-Szia, gondoltam mehetnénk együtt suliba, már baromira hiányzik a reggeli hülyülés. Remélem nem gond. - mondta kicsit megszeppenve, nekem pedig a szavaitól majd ki ugrott a szívem, annyira örültem, hogy hiányzott neki a mi kis közös pillanatunk reggelente. Tulajdonképpen én is nagyon hiányoltam az elmúlt két hétben.
-Nem, dehogy. Ha anya nem zavar akkor nyugodtan.
-Sokat fog kérdezősködni ugye? - fogta a fejét nevetve.
-Igen, tuti eláraszt vagy 100 kérdéssel. Még annyi a szerencse, hogy az út kocsival csak öt perc a suliig, így nem tud többet kérdezni. - mondtam komoly fejjel, de nem bírtam tovább visszatartani a mosolyomat, így hangos nevetésben törtem ki.
-Nyugi nem lesz semmi para. Remélem. - mondtam, hogy tovább szivassam, Dávid pedig fal fehér arccal állt előttem. -Na gyere szálljunk be, mert a végén elkésünk a suliból. - nyújtottam felé a kezem, ezzel bíztatva arra hogy beüljön az autóba. Dávid nagyot nyelt, de végül megfogta a kezem, és így kézenfogva indultunk el, amit anya valószínűleg végignézett, de ezzel majd később foglalkozok. Jelenleg jobban örültem Dávid érintésének, és ezt a boldogságot ha akartam se tudtam volna leplezni. Ezzel az idióta mosolylyal a fejemen szálltam be az autó hátsó ülésére, hogy Dávid is mellém tudjon ülni.
-Jó reggelt. - köszönt Dávid anyának miután becsukta az ajtót, majd újra megfogta a kezem persze úgy hogy anya ne lássa. Ez az aprócska gesztus nekem konkrétan a világot jelentette. A szívem eszeveszetten dübörgött, a gyomromat pedig egy egész pillangó raj lepte el.
-Indulhatunk fiatalok, vagy még mosolyogtok egy kört? - kérdezte anya, amivel még nagyobb zavarba hozott minket.
-Igen, persze. - nyögte ki Dávid nagy nehezen, mivel én még mindig kábulatba voltam, és csak bólintani tudtam. Egyszerűen magamon kívül voltam a boldogságtól, a külvilág megszűnt létezni, és csak az összekülcsolt kezünkre tudtam gondolni. Még azt sem hallottam mikor anya beindította a motort, már csak azt vettem észre, hogy a suli előtt állunk.
-Megérkeztünk, jó tanulást gyerekek. A helyetekben én egyébként sietnék, mert késésben vagytok. - sürgetett minket. Dávid kiszállt, átsétált az én oldalamra, hogy kinyissa nekem az ajtót, és  hogy segítsen kimászni. Anya tekintetét végig éreztem magamon miközben nagy nehezen Dávid kezét fogva kikászálódtam az autóból.
-Szia anya. - köszöntem el tőle gyorsan, mielőtt becsaptam az ajtót. Hát egy kicsit hangosra sikeredett. Na nem baj.
-Indulhatunk, mert már becsengettek? - kérdezte tőlem kedvesen Dávid, majd nyújtotta a karját hogy karoljak bele,  a gyorsabb haladás miatt, hiszen már 10 perce elkezdődött az angol óra.
-Persze, menjünk. Tóth le fogja szedni a fejünket a késés miatt. - mondtam nevetve.
-Áh, már össze spanoltam vele. Simán kimagyarázom. - legyintett lazán, majd elundultunk a bejárat felé.
   Gyorsan átmentünk a portán, és az aulán majd a lépcsőhöz érve a korlátba és Dávid karjába kapaszkodva nagynehezen felbicegtünk a második emeletre (nyilván miattam kellett döcögve mennünk), ahol a termünk volt, és ahol az angol óra már javában zajlott. Hupsz.
-Én kopogok, te pedig beszélsz, ha már annyira jóban vagy Tóth-tal. - böktem meg a könyökömmel, mire ő csak nevetve bólintott, miközben én bekopogtam, és a "Tessék" kiáltás után kinyitottam az ajtót.
-Csókolom Tanárúr! - kezdte Dávid. -Elnézést a késésért csak Lara ezzel a gipszszel annyira lassú, hogy egy egész év volt mire ide értünk. - mondta a tanárnak halál komolyan, aki természetesen hitt is neki.
-Igen, nyílván. Kenjük a késést a mozgássérültre. - forgattam meg a szemem, aztán Dávid felsőjét megfogva magam után húztan, hogy nem zavarjuk tovább az órát.
   Miután kipakoltam a cuccomat, és leültem akkor vettem észre, hogy a barátnőim árgus szemekkel bámulnak rám, hogy mégis mi ez az egész. Csak megráztam a fejem, és annyit tátogtam, hogy nem fontos, majd szünetben elmondom.
   Már éppen figyeltem volna a tanárra, mikor egy papírfecni landolt előttem. Rebeka nyilván nem bír várni, jellemző is az én legjobb barátnőmre, hogy egy kicsit türelmetlen tud lenni néha ("kicsit").
Rebeka: Ez miiii? Mi van közteteeeeek?
Dorina: Együtt vagytok? Mesélj most azonnal!!!
Lara: Mii? Dehogy vagyunk együtt! Ez honnan jött? - dobtam át Bekának, aki miután elolvasta, és írt valamit a lapra, átadta Dorinának, majd végül újra hozzám került a papír.
Rebeka: Hülyeség. Basszus rendesen ízzott köztetek a levegő mikor bejöttetek. Xd
Dorina: Az lehetetlen. Olyan bamba mosoly volt a fejeden, mint akinek most vallottak szerelmet.
Lara: Nem vagyunk együtt!! Hogy lennénk? - szorítottam gyorsan a markomba a kis fecnit, mert rájöttem, hogy figyelnek. Köztük Dávid, és a tanár is. Hurrá!
-Lara, az hogy le vagy sérülve, még nem jelenti azt, hogy nem kell figyelned órán. - szólt rám Tóth, miközben gyilkos szemmel méregetett a hatalmas szemüvege mögött. -Kérem ide a levelet! - nyújtotta felém a kezét, engem pedig a sírás kerülgetet a gondolattól, hogy mindenki  előtt felolvassa. Remegő kézzel adtam oda neki a papírdarabot.
-Na lássuk, mi olyan fontos, amit órán kell megbeszélnetek. - amint kimondta ezeket a szavakat bennem megfagyott a vér az osztály  bezzeg árgus szemekkel figyelte a tanárt hátha kiderül valami a levélből. Arról nem is beszélve, hogy Tóth az egészet elolvasta, ami marhára csak ránk tartozott. -Bármennyire fontos a magánéleted, azt akkor se itt tárgyaljátok ki. Először és utoljára nézem el nektek! - mutatott szigorúan ránk. -Ezt pedig vissza adom, mostantól pedig az órára figyelni! - adta ki az utasítást, majd újra a tábla elé állt magyarázni a Present Simple fontosságát.
-Annyira szemét! - súgta oda nekem Rebeka, amire én csak bólintottam, majd az óra további részében kénytelenek voltunk figyelni.
   Kicsengőkor a lányok egyből a folyosóra vezettek, hogy beszámolhassak nekik a reggel történtekről.
-Az elejétől kezd! - toporzékolt türelmetlenül mellettem Dorina.
-Igazából semmi extra nem történt. - kezdtem bele a mesélésbe. -Eljött reggel hozzánk hogy együtt jöjjünk suliba, úgy mint a balesetem előtt, aztán szivattam egy kicsit, hogy anya halálra fogja kíváncsiskodni magát amiért velünk jön. Ő fal fehér lett, ezért kézenfogva vezettem a kocsihoz hogy ne parázzon annyira, de ez annyira nem lényeges.
-Hogy mentetek az autóhoz?? - vágott a szavamba Beka.
-Háát, ööö kézenfogva. - mondtam lejjebb halkítva a hangomat, abban reménykedve, hogy nem hallják meg, de pechemre minden szavamat értették.
-ÁÁÁHHH! - visítottak fel egyszerre a cseppet sem hangos barátnőim.
-Hé, hé, halkabban! - csitítottam őket a fejemet fogva, de azért közben én is mosolyogtam. -Ránk fognak szólni. - ekkor már én is visongatva örültem a lányokkal együtt.
-A többi részletet is hallani akarjuk! - sürgetett Dorina. De pont mikor ezt kimondta, megszólalt az az átkozott csengő. El is felejtettük, hogy most tesi jön és le kellett volna mennünk átöltözni. Vagyis csak a lányoknak, én a lelátón fogok szenvedni a bokám miatt sajnos.
-Lara mi leszaladunk gyorsan, mert Bíró megöl minket, ha nem öltözünk át tesire. - ezt már a lépcsőn lefelé futva ordították oda nekem.
-Jó, csak szóljatok neki, hogy a gipsz miatt lassabban tudok menni, de megyek. - szóltam oda nekik mielőtt eltűntek volna a lépcsőfordulóban.
   A tornaterembe menet végig a mai eseményeken gondolkodtam, hogy ezt az egészet mire is véljem. Hiszen Dávid mostanában tényleg törődik velem, és egész közel kerültünk egymáshoz. Remélem azt ő is észrevette, hogy nekem ez mennyire jól esik tőle, és hogy én is eléggé nyitok felé és ezért közelít ennyire felém.
   Mire leértem egy rendes kapcsolatot szőttem képzeletben, de hamar vissza tértem a valóságba, amikor beléptem a tesi terembe, ahol a többiek már javában melegítettek. A tanár előtt elhaladva bocsánatot kértem a késésért, amit a tanár a gipsz miatt el is nézett, majd felültem a lelátó legalsó sorába, hogy a többieket figyeljem. A bemelegítő futás után Bíró erősítő gyakorlatokat csináltatott velük,  most az egyszer nem sajnáltam, hogy nem tudok én is tesizni. Simon tanárúr elég kemény tud lenni néha (kb mindig). Az óra közepe felé, már kezdtem unni magam, ezért a gondolataimba mélyedve szövögettem a mi "kis" kapcsolatunkat Dáviddal, ami valószínűleg nem fog kialakul, és megmarad szép elméletnek.
   Az elmélkedésemből a csengő, és a lihegő osztálytársaim zökkentettek ki, akik időközben leültek pihenni a következő óra azaz a box előtt. A tudattól, hogy most nem tudok egy darabig sem a suliban, sem az edzőteremben boxolni, eléggé elszomorított, mert tényleg élek-halok érte. Az elkeseredésből a barátaim rántottak vissza, hiszen elkezdtek körülöttem hülyülni, amit nem bírtam nevetés nélkül végignézni.
-Hé Lara. - szólt oda nekem Kristóf. -Mit érez a katona, mikor meglátja hazánk zászlaját lobogni?
-Ez az oltári nagy hülyeség már honnan jött neked? - tettem fel a kérdést, amire szerintem senki nem tudja a választ.
-Na de tényleg. Mit érez? - erősködött tovább.
-Fogalmam sincs, de nemsokára úgy is elmondod. - nevettem ki.
-Na mit? - kérdezte meg Dávid is, de ő már sejtette, hogy valami extra baromság lesz.
-SZELET. - mondta full komolyan majd kitört belőle a nevetés. Ez a vicc igazából, már annyira rossz volt, hogy nekem is nevetnem kellett rajta, és hát a többiek is csatlakoztak hozzánk.
-Hogy jutott ekkor idiótaság az eszedbe? - kérdezte tőle Rebeka, aki kínjában a fejét fogta.
-Az előbb olvastam instán. - nevetett tovább a saját viccén.
-Szörnyű volt. - szólt be neki Fruzsina, aki nem bírta volna ki, hogy egyszer valamibe ne beszéljen bele. Nem is ő lenne.
-Az még szörnyűbb, hogy hozzád senki nem szólt, és úgy okoskodsz. - vágott vissza Kristóf, belőlem pedig majdnem kitört a nevetés, és ezzel nem voltam egyedül, mivel Dorina és Rebeka is ott fuldokoltak a nevetésbe mellettem.
   A szórakozásunkat az osztályfőnökünk szakította félbe azzal, hogy elkezdődött az óra, így a többieknek menniük kellet boxra, amit én fájó szívvel néztem végig. A fájdalmas box után jött egy még fájdalmasabb matek, ami nem tartozik a kedvenceim közé. Ezt a véleményemet a mai anyag sem változtatta meg, mivel a halmazoktól egyenesen rosszul vagyok, és azt se értettem, hogy a tanárnő mit magyarázott egész órán. Úgy érzem ezt nekem otthon egyedül kellesz megértenem, mivel a tanár eléggé szarul magyarázza az anyagot. A 45 perc kínszenvedés után végre fellélegezhettünk, mivel infón csak egy ppt-t kellett megcsinálni szabadon választott téma alapján, amit kb 20 perc alatt el is készítettem, így az óra maradék 25 percében a barátnőimnek meséltem a reggeli dolgokat, amit mindenképpen hallani akartak mégegyszer.
   Infó után a biosz és az osztályfőnöki óra igazából hamar eltelt, és már csak arra lettem figyelmes, hogy Bekáék társaságában sétálok ki a suli ajtaján, anya pedig a parkolóban vár rám.
-Sziasztok. Holnap találkozunk. - köszöntem el tőlük, majd gyorsan odasiettem a kocsihoz (vagyis annyira gyorsan amennyire most tőlem és a járógipszemtől tellett).
-Szia anya. - adtam puszit anyának miután beszálltam az anyós ülésre.
-Szia kicsim. Hogy ment a suli? - nyomott puszit az arcomra, majd beindítitta a motort, és kihajtott a suli területéről.
-Reggel sikerült elkésnünk angolról, de a tanár betudta annyinak, hogy a gipszem miatt hiányoztunk ez első 10 percről, szóval szerencsénk volt. Ezután hamar eltelt igazából a nap. - meséltem el anyának dióhéjban a ma történeteket.
-És mi a helyzet azzal a fiúval, aki reggel velünk jött? Dávid a neve, ha nem tévedek. - nézett rám anya sokat mondóan a szeme sarkából, én pedig egyből elpirultam.
-Hát, öö semmi. Semmi nincs "azzal a fiúval". - idéztem anya szavait, aki eközben teljesen úgy nézett rám, mint aki nem hiszi el egy szavamat se.
-De valami lesz! Igazam van? - kérdezősködött tovább. Annyi volt a szerencsém, hogy pont akkor kanyarodtunk rá a felhajtónkra, mikor ezt a kérdést feltett nekem. Így sikerült kihátrálnom a kíváncsiskodása elől.
-Láttam amit láttam kisasszony. Előlem nem tudod eltitkolni. - szólt oda nekem mikor kiszállt, én pedig a zár kattanása után egyből felsiettem a szobámba, ahonnan a vacsoráig ki se jöttem.
   A vacsora után, amit egyébként nagyon hamar megettem, hogy anyának ne legyen ideje kérdésekkel bombázni, elmentem fürdeni ami kisebb idegsokkal járt, mivel be kellett zacskóval bugyolálni a lábam, hogy a gipszet ne érje víz, de a zacskó most egyszerűen nem akart megmaradni rajtam, így azzal szenvedtem kb 10 percig. Végül, nehézségek árán sikerült lefürödnöm. A pizsamám felvétele után végre ágyba bújhattam, és mivel az egész napos terhelés miatt estére nagyon elfáradtam, hamar elnyomott az álom.