Fogd A Kezem //Befejezett

〰️ 5. rész 〰️

Két perc múlva megjelent a biosz tanárom, Szabó Antal és kezdetét vehette egy biológia óra. Mivel az osztályunk szokás szerint nem bírt magával, kihívott néhány embert felelni, akikből az egyik én voltam, de tudtam az anyagot nagyjából, így a végén egy négyessel távoztam.

A negyedik órától viszont egyenesen rettegtem. Nyelvtan következett, Bánnével, akivel ugyebár elég érdekes viszonyt ápolok, tehát nagyjából semmi kedvem nem volt ehhez.
Az meg ugye rátett egy lapáttal, hogy Míra nem beszél velem, így jobb híján beültem a második padba, Dia mellé.
Dia egyébként aranyos lány, csak nagyon csendes és félénk.

– Szia! Nem baj, ha ideülök?
– Nem – nézett rám a szemüvege mögül.
– Köszi – pattantam le a székre – Mit olvasol? – pillantottam a kezében tartott könyvre.
– Harry Pottert.
– Ú, hanyadik részt?
– Nyolcadik.
– Azta! Akkor gondolom, nagyon szeretheted.
– Aha. A kedvencem –  igazította meg a szemüvegét és a haját is birizgálni kezdte.
– Egyébként mást is szeretsz olvasni, vagy csak ezt?
– Nem, rengeteget szoktam olvasni. Egyszerűen imádom! Még az anyukám tanította, öt éves koromban, hogy hogy kell. Sajnos csak ez maradt nekem belőle – mosolyodott el szomorúan.
– Jézusom, sajnálom – kaptam a kezem a szám elé, amikor leesett, hogy az anyja tulajdonképpen meghalt.

Basszus, két éve osztálytársak vagyunk és ezt nem is tudtam! Na jó, amúgy szinte semmit nem tudok róla.

– Semmi baj. Már túl vagyok rajta. Már ha egy ilyenen túl lehet lenni. Hat éves voltam, amikor történt.
– Sajnálom, tényleg nem tudtam és nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.
– Ne butáskodj már. Mondom, hogy már túl vagyok rajta. De beszéljünk inkább rólad. Hogyhogy mellém ültél?
– Nem akarom, hogy kihasználosnak tűnjek, de Míra nem áll velem szóba, így nem szerettem volna mellé ülni. Remélem, azért ez így nem túl gáz.
– Nem. Örülök, hogy ideültél. Gyakrabban is lehetne ilyen. 
– Igen, jó ötlet – viszonoztam a mosolyát és már mondtam is volna, hogy talán megbeszélem az ofővel, hogy mellé ülhessek, amikor is belépett a rémálmom, csak valóságban.

Természetesen, feltűnt neki, hogy nem a helyemen ülök és be is szólt, de mondtam, hogy jobban akarok figyelni és ezért tettem így. Aztán persze közölte, hogy kijavította a tegnapi dogákat, amitől elkezdtem izgulni.

– Összességében meg vagyok elégedve az osztállyal. Szép dolgozatok születtek. Szabolcs, kérlek oszd ki őket!

Szabi két perc alatt átadta a lapokat mindenkinek, csak előttem állt üresen a pad. Akkor már tudtam, hogy jön a megaláztatás.

– Volt azonban egy dolgozat, ami kivételt képez – kezdett bele – Az írója nem más, mint Dorottya. Azzal az eggyel teljességgel elégedetlen vagyok. Nem hogy nem írt a témában semmi értékelhetőt, még a próbálkozása is iszonyatosan béna volt. Így tehát a három jegye: tartalom egyes, helyesírás négyes, külalak kettes. Ami nem jelent mást, mint hogy a leányzó jelen állás szerint bukásra áll. Ismét.

Odasétált elém és ledobta az asztalra a lapot. Ezután pedig folytattuk az órát.

A kiszabadulásom után egyből az ebédlőbe siettem, ahol Konrád fogadott.

– Szia! Ne állj be a sorba, vittem már neked kaját. Gyere! – ragadta meg a kezem és vonszolni kezdett maga után.

Az asztalnál a tegnapi négyes foglalt helyet és mosolyogva üdvözöltek.
Az ebéd megint nagyon jó hangulatban telt és nagyon gyorsan el is repült.

Ötödik órám kémia volt, amit eléggé utálok, és amin rendszerint nem figyelek, dumálok, kockulok, eszek vagy alszok.
Most azonban ahogy beléptem a laborba, nem az utolsó előtti padhoz mentem, hogy beüljek Míra mellé és szétunjam  az agyam, miközben egyáltalán nem figyelek. Most Dia mellett tettem le a táskámat és foglaltam helyet.
Két év után ma először figyeltem oda ezen az órán és egyébként annyira nem is volt szörnyű, mint azt képzeltem. Sőt, így hogy figyeltem, lehet hogy javítani is tudok majd az idén belőle.
A szokatlanul jól eltöltött kémia után következett egy német, ami a többieknek már az utolsó volt, nekem azonban még korántsem ért véget a nap a német után.

Ugyanis mehettem a kettes terembe, ahol Bánné már szeretettel várt és ahol tölthettem el közel egy órát néma csendben, a magyar könyvem fölött.

– Remélem az apja hamar talál valakit, aki korrepetálja, mert nem kívánok minden délután itt ülni magával – morogta, mikor lejárt az időm.
– Akkor nem értem, miért ajánlotta fel ezt – mondtam, majd kisiettem  a teremből.