- La Casa de Papel - [Berlin & Paris]

V

Az irodai telefon megszólalt. Mindenki tudta, hogy ezúttal nem a Professzor hívott minket. Berlin, aki az asztalnál ült, a készülék előtt, egy kazettát helyezett belé, amely összekapcsolta a Professzor telefonját a mienkkel. Így a rendőrség azt hitte, hogy a Professzor itt van bent velünk.

Leültünk mi is az asztalhoz, azon izgulva, hogy sikerülni fog-e ez az egész. Berlin bizonytalanul rám nézett, mielőtt egy női hang szólalt a telefonba.     -Halló!-     -Jó estét!-  hallottuk a Professzor hangját, amely el lett változtatva egy robothoz hasonlóra.     -Itt Raquel Morillo, a tárgyalást vezető nyomozó. Kivel beszélek?-     A nő talán 40 körül lehetett és elég magabiztos a szakmályában. Raquel Morillo... mintha már hallottam volna régebben ezt a nevet, amikor még én is a rendőrségen dolgoztam.

-A rablást vezető férfival. Hogy vannak a kollégái?-     Azokra a rendőrökre célzott, akiket Tokyo lőtt meg. Szinte mindenki egyszerre nézett a lányra, kivéve Nairobit és engem. Rio nem volt a szobában. Kineveztük Allison Parker "védelmezőjének", szóval vele volt.     -Egyenlőre életben.-  válaszolt a nyomozó. Tokyo idegesen tördelte az ujjait, amíg meg nem szorítottam remegő lábát az asztal alatt. Egyből abbahagyta és félmosollyal pillantott rám egy röpke másodpercre, nehogy a többiek észrevegyék.     -Ennek örülök. Őszintén örülök.-  mondta a Professzor egy halkabb hangon, ami tényleg hihetőbbé tette a kijelentését.   

-Elnézést, elég rosszul hallom.-  vallotta be Raquel összezavarodottan.     -Igen, elnézését kérem a szörnyű dobozhangért, de titokban kell tartanom a személyazonosságomat, hátha esetleg Brazíliába repülnénk helikopterrel.-     Minden tervszerint ment eddig. A legnagyobb csendben figyeltük a párbeszédet. Még Denver is, akinek amúgy be nem állt a szája.     -Ezt akarja? Egy helikoptert?-  kérdezte a nyomozó szarkasztikusan.    

-Most csak tárgyalni akarok valakivel, aki nem húzza az időt, és akinek nem kell egyeztetnie a főnökkel, a hírszerzéssel vagy az anyjával, hogy döntsön.-     A Professzor meggyőzően mondta a szöveget, mintha ezt gyakorolta volna. Talán tényleg ezt tette... Elvégre az egész terven is több éven keresztül gondolkozott.     -Akkor az elnökkel kellene beszélnie, de őt lefoglalja az ország vezetése, úgyhogy nekem kell helyettesítenem. Van még kérdés?-     Annyit lehetett hallani, hogy a Professzor nevet egyet, de ez a kijelentés sem hátráltatta a tervét.

-Igen. Mit visel?-     A kérdése hallatán mindenki röhögni kezdett vagy elvigyorodott. Még Berlin is, attól függetlenül, hogy már várta ezt a kérdést. A vonal másik oldalán pár másodperc síri csend után Raquel újra megszólalt.     -Tessék?-     -Milyen ruhát visel? Nem gondolja, hogy a ruha kifejezi a személyiségét?-     Raquel csettintett egyet a nyelvével, majd ingerülten sóhajtott.     -Nézze... szívesen válaszolok a kérdésére, de tudatnom kell önnel, hogy ez nem magánbeszélgetés. Az UDEV, az UIT és a CNI több tagja, az összekötőiroda, a GEO vezetője, és más tisztek is hallják.-     Oh szívem, nem csak nálad hallgatóznak többen.     -Ebben az esetben udvarias lenne üdvözölni egymást és bemutatkozni. Uraim, nagyon örvendek! Sajnálom, de a nevem titok. Szólítsanak Professzornak. Mindenki így szólít.-     Egy páran elkezdtek bemutatkozni.

A Professzor igazi legendaként fog szerepelni a történelemben. Egyszerűen minden lépése kifürkészhetetlennek mutatkozott.     -Nos a szívhez szóló pillanatok után elmondhatná, hogy mit akar.-     Raquelnek fogyott a türelme és a hangja is fagyossá változott.     -Időt! Hogy rendezzem az ügyet. Nézze, nyomozónő, másodperceink voltak a menekülésre, de felkészültünk az önvédelemre, úgyhogy kerüljék el a további beavatkozást. Bízhatok ebben?-  kérdezte a Professzor határozottan.     -Teljes mértékben. De ahhoz, hogy én is bízzak magában, adnia kell valamit. Engedje el a gyerekeket! Nélkülük minden jobban alakul majd.-  válaszolt Raquel.