- La Casa de Papel - [Berlin & Paris]

I

Az élet mindig könnyebb, ha nincs vesztenivalód. Az aggodalom csak úgy elszáll a fejed fölött, mint at idő, mikor az iskolai szüneted élvezed.

Talán a sors akarta így, de az én esetemben nem a Professzor mentett meg, hanem én őt. A lépcsőmön ült, mikor a nem annyira kedvelt szomszédjaim pisztolyt emeltek rá. Édesanyám mindig arra tanított, hogy segítsek minél több embernek és akkor a szerencse engem is meglátogat. Miután a Professzor egy csésze kávé mellett megbizonyosodott arról, hogy tényleg én vagyok az az ember, akit keres, felajánlotta életem legnagyobb alkuját.

Még senki sem csinált ilyen melót, sem New Yorkban, se Londonban, de még Monte Carloban sem. Tehát ha már újra benne leszek az újságokban, legalább azért, mert a valaha volt legnagyobb rablást követtük el.

"ÜDVÖZLET". Ez állt előttem egy rajztáblán. Mintha iskolában lettem volna. Elől padok, hátul padok. És mindegyikben egy idegen ült, akiket szintén a Professzor hívott össze. Néhányan normálisnak vagy akár szimpatikusnak tűntek, de egyikkel se dolgoztam volna együtt önszántamból. Két nő volt a csoportban rajtam kívül, a többi hat mind férfi, plusz a Professzor. -Üdvözlöm magukat.- kezdte, mire minden szempár rászegeződött. -És... köszönöm, hogy elfogadták ezt az... álláasajánlatot.-

Két paddal előttem egy barna hajú, nyakláncos, talán 27 éves férfi röhögött egyet. Nem tudtam megállapítani, hogy szarkasztikusan csinálta, vagy tényleg viccesnek találta a dolgot.

-Itt fogunk lakni, messze a város zajától.- folytatta a Professzor, majd szemüvegét felcsúsztatta az orrán.

Az "Itt" amúgy egy kastélyhoz hasonlú épületet takart, ahol mint később kiderült, két percenként fut az ember össze egy csoport szerzetessel a folyosókon.

-Öt hónap. Ebben az öt hónapban megfogják tanulni, hogyan csinálják a melót.- A szöveget egy idősebb férfi szakította félbe, akinek meggyötört hangján hallatszott a már évek óta tartó dohányzás. -Hogy érti azt, hogy öt hónap? Hát őrültek vagyunk?-            

A Professzor nyugodt arccal leült a tábla előtti íróasztalra és összekulcsolta ujjait. -Nézzék, az emberek éveket töltenek tanulással azért, hogy fizetést kapjanak. Fizetést, ami a legjobb esetben is csak egy szaros fizetés. Mi az az öt hónap? Én már sokkal régebb óta... agyalok ezen. Hogy ne kelljen soha töbé dolgozni. Sem maguknak, sem a gyerekeiknek.- miközben ezek a szavak hagyták el száját, a legtöbben lelkesen mosolyogtak egymásra. Kivéve egyet... Az illető komoran, kihúzott háttal ült a székén és csak találgatni lehetett, hogy mi jár a fejében. Azt hittem normálisan fognak vele működni a dolgok, de mint később rájöttem, ő maga okozta számomra a legnagyobb veszélyt.

-Oké. Még nem ismerik egymást, de szeretném, ha ez így is maradna. Nem akarok neveket, se személyes kérdéseket, és kapcsolatokat sem.- Az összes pontot leírta nagybetűkkel a táblára. Az utolsó mondat hallatán egy rövid barna hajú nő az első sorban vigyorogni kezdett, de a Professzor folytatta. -Mind válasszanak valamilyen nevet! Valami egyszerűt. Lehetnek számok, bolygók, városok...-     A kettővel előttem ülő férfi újra megszólalt. -Úgy mint Senor 17, Senorita 23 ?-  Ezzel mindenkinek egy mosolyt csalt az arcára. Csak az idősebb ellenezte a dolgot. -Ez nem túl jó ötlet. Még a saját telefonszámomat sem tudom megjegyezni.- A fiú újra vigyorogni kezdett és egy tollat szorított fogai közé. -Ezért mondtam...-

A Professzor mással próbálkozott. -És mi van a bolygókkal?- A kapucnis scrác előttem megszólalt és a hangjából kihallatszott, hogy nem lehet több 22-nél. -Én lehetnék Mars, ő pedig Uránusz.- majd a nyakláncosra mutatott. -Nem leszek Uránusz, felejtsd el!- Mindenki rászegezte a tekintetét, még a komor zakós is, akinek arcán egy halvány mosoly keletkezett. A társaság kezdett összerázódni, ami jó jel volt. -Mi a baj az Uránusszal?- kérdezte a Professzor. -Nem tetszik a hangzása.-

Hogy magamra hívjam a figyelmet, köhhintettem egyet a megszokottnál hangosabban és mindenki figyelmesen várta, hogy mit mondok. -Mi van a városokkal?- A nyakláncos elégedetten a padjára csapott. -Nekem tetszik. Akkor legyenek városok.-

És így lettem Paris...

A zakós pasas, akiről eddig többször is beszéltem, Senor Berlin. Letartóztatási parancs van ellene. 27 rablás. Ékszerboltok, aukciós házak és pénzszállító furgonok. A legnagyobb rablása a Champs-Élysées-n volt Franciaországban. 434 gyémánt. Olyan, mint egy cápa a medencében. Úszhatsz vele, de sosem leszel nyugodt. És ő volt a főnök, ő vezette a támadást.

Az idősebb, akiről az előbb szintén szó volt, az Senor Moszkva. Az első dolog, amit megfúrt, Asztúriában volt. Aztán rájött, minél nagyobb fába vágja a fejszéjét, annál messzebb juthat. Hat szőrmebolt, három órabolt és a Caja Rural Avilesban. Lángvágóval és más ipari felszereléssel dolgozik.

Aki Moszkva mögött ül, a nyakláncos, az a fia, Denver. Drogok, fogsorok, törött bordák. Ő
 a kocsmai verekedések királya. Igazi forróvérű ember. Egy tökéletes tervben az időzített bomba.

A kapucnis fiú előttem, Rio. Olyan mint Mozart, csak a gépeken. Hat éves kora óta programoz, és mindent tud a riasztókról és az elektronikákról. Máshoz azonban nem nagyon ért. Ő a rövid barna hajú csajnak a gyengepontja.

Tokyo. Expartnerével 15 rablást hajtottak végre, de a szerelmet a munkával keverni nem jó ötlet. Tolvajból gyilkossá vált és most a spanyol rendőrség elől menekül.

Berlin mögött a két férfi Helsinki és Oslo, a sziámi ikrek. Még a legkifinomultabb tervben is szükség van katonákra, és ki lenne erre alkalmasabb, mint két szerb. Talán szoktak máshol is dolgozni, de ez nem fog kiderülni soha.

A mögöttem nevető nő, Nairobi. Egy edzett optimista. Már 13 éves kora óta bankjegyeket nyomtat. Most ő felel a minőségért. Lehet, hogy őrült, de igazán vicces.

Aztán itt vagyok én. Egy volt magánrendőr, aki 24 évesen beleunt a szakmába és a másik oldaláról akarta szemügyre venni az életet. Három éve van a német rendőrség a nyomomban és azóta foglalkozom fegyvercsempészéssel és lógatom a lábam, mint egy jóllakott napközis.

Szóval ez a csapat...