A Múlt Lángjai

-Első Fejezet:4. Rész_Kórház-

~Este 7 óra~
-Az állapota stabil.
-De most mi lesz vele?
-.. Hol vagyok? - mormogtam csendesen.
Résnyire nyitottam a szememet, de már a fertőtlenítő és a gyógyszerek szagából tudtam. Egy kórházba vagyok. De miért? Mi történt? Mi lett a többiekkel? Válaszokat akarok!
-Jó estét Olivia, hogy érzi magát? - kérdezte egy fehér köpenyes, szemüveges alak.
-Fáj a jobb lábam, lüktet a fejem és sípol a bal fülem. - válaszoltam, de nem vártam meg a következő kérdést - A többiek jól vannak? Merre vannak? Láthatom őket? - a kérdések csak úgy buktak ki belőlem, közben a könnyem is el kezdet húllni.
-Sajnálom kisasszony, de az egyetlen túlélő az maga. A többiek elevenen bennégtek. Ön pont a bejárati folyosón feküld így a tűz szerencsére nem érte el. A tűzoltók pont idő..
-HOGY JÖHETTEK VOLNA IDŐBEN HA A 120 GYEREK KÖZÜL CSAK EGY ÉLTE TÚL?!?! - nem engedtem,hogy befejezte. Túlságosan fájt az igazság.
-Kérem nyugodjon meg. Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. - válaszolta a fehér ruhás alak.
Ez nekem sok. Az eddigi életemet, a barátaimat, a családomat, az otthonomat egy este alatt, mindet  elvettek tőlem. Egyszerűen nem értem.
-H-hogy történt e-ez..? - kérdeztem a könnyeimet törölve.
-Bizonyára a fűtőház robbanhatott fel és a tűz átterjedt a házon belűl mindenhova..
-Biztosan nem maradt több túlélő? - kérdeztem az orvostól, de a szomorú arckifejezéséből ítélve tudtam a választ. Nem élte túl senki rajtam kívűl. Miért pont Én? A többiek jobban megérdemelték volna az életet.
-Esetleg van valamilyen hozzátartozója a városban vagy esetleg egy barát akinél lakhat? - kérdezte az orvos, de szerintem tudta a választ.
-Nem, nincs senkim akihez mehetnék. Ők voltak csak nekem. - mondtam halkan,mert ha hangosabban beszéltem volna biztos, hogy el kezdek bőgni.
-Ez nem jó hírt, de.. - folytatta volna a mondatot a fehér köpenyes orvos, de hírtelen az ajtó kinyílt és egy nővér rohant be a szobába.
-Dr. Silver, jöjjön gyorsan! Sűrgős vészhelyzet van! - kiáltotta a nővér. Dr. Silver azonnal elhagyta a szobát a nővérel az oldalán.
-Mi folyik itt? - tettem fel magamnak a kérdést. Az ajtó kicsit nyitva maradt. Érdekes. Megpróbálom lemászni az ágyról, de törött lábbal ez nehézkes volt. Végül is csak le tudtam valahogy kecmeregni. Lassan, de biztosan az ajtó felé vettem az irányt. Elhaladtam egy tükör mellett amibe megláttam magam. Egy roncs voltam. Az arcom tele volt horzsolással és a derekamig érő hajam fiús rövidre lett vágva.
Ki lestem az ajtó résén. Emberek. Kék, egyenruhás emberek mászkáltak kint. Hirtelen elsuhant egy kerekes hordágy amin egy ember feküld. Vér borította az egész mellkasát és a bal keze szét volt vágva. Hirtelen hátra léptem a jobb lábammal, ami rossz döntés volt, mivel ez volt az a lábam ami eltört. Nem tudtam megtartani az egyensúlyom és hátra estem. Nagy erővel vágódtam a fehér csempéhez és erősen bevertem a fejem. A világ elkezdett zúgni és egyre halványabb lett minden. Ekkor az ajtó teljesen kinyílt és egy nővér lépett be.
-Te meg mit művelsz? - kérdezte haragosan. Nem tudtam válaszolni. Csak feküdtem a földön és kábán néztem a nővérre.
-Kelj fel, de azonnal! - ragadta meg a karom és rántott fel a földről. Nehéz mozdulatokkal, de sikerült vissza tennie a helyemre. Olyan voltam mint egy rongybaba. Csak feküdtem és figyeltem ahogy a nővér elmondta, hogy nem szabad felkelnem és hogy kérjek segítséget ha valami baj van. De a szavai elvesztek a szoba ürességében. Mikor látta, hogy csak félig vagyok tudatomnál inkább otthagyott. A szemem lassan kezdett becsukódni és pár perc múlva már aludtam is.

-Olivia.-ez a hang. Hátra fordultam és Judy-val találtam szembe magam. Meg akartam ölelni, de mikor közelebb mentem hirtelen olyan távolinak éreztem. Mi történik?
-Via. - jobbra fordítottam a fejem és Sarah mosolygott rám.
-Sarah, Judy mi folyik itt? Mi történt? - kérdeztem miközben a könnyeimmel küzködtem.
-Te miért élsz még? - nem hittem a füleimnek, a fejemet lassan balra fordítottam és Emilie-t tekintettem meg mellettem.
-Olivia. Miért vagy te még életbe? - léptek közelebb - Neked is meg kellett volna halnod a tűzbe velünk együtt!
Ezekre a szavakra elektromosság futott végig a testemben és riadtan keltem fel a kórházi ágyból..